Színes Ötletek

Olvasóink közül már sokan találkozhattak a Baráthegyi Majorság nevével egy farsangi élménybeszámolónkban. Akkor többek között a következőket írtuk róluk:

„(…) A majorságot működtető alapítvány egyik fő célkitűzése a fogyatékkal élők integrációja, akik számára a termékek elkészítése olyan elfoglaltság, amelynek köszönhetően - a munkán, illetve a megélhetésen túl - értékesnek és boldognak érezhetik magukat. Mindenkinek találnak olyan feladatot, ami megfelel a képességeinek, amivel részt vehet a rendezvények és táborok lebonyolításában, vagy az általános működéssel kapcsolatos teendők ellátásában. Ezt már egy spontán beszélgetés során tudtuk meg a majorság vezetőjétől, és úgy gondoljuk, erre a témára érdemes lesz hamarosan visszatérnünk egy nagyobb interjú keretében is.”

Nos, most van az „egyszer”. A Szimbiózis Alapítvány kuratóriumának elnökével, Jakubinyi Lászlóval készített interjúnk fő témájának eredetileg a Majorság rendezvényein gyakori kézműves foglakozásokat, az ezzel összefüggő tapasztalatokat szántuk, de mint kiderült, ezen a területen a kreativitásnak sokkal mélyebb vetületeivel találkozhatunk. Hogyan ad önbecsülést és teljes életet a jól végzett munka? Hogyan taníthatnak minket a fogyatékkal élők empátiára és problémamegoldásra, közvetve vagy közvetlenül? Mi az a transzformációs turizmus? Olvassatok tovább, és mindenre választ kaptok!

Mi volt a Baráthegyi Majorság megalapításának alapgondolata?

Gyógypedagógus szakemberekként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy választ adjunk a fogyatékos gyermekeket nevelő szülők egy mai napig tabunak számító kérdésére: „Mi lesz a gyerekemmel, ha én meghalok?” A fogyatékkal élők oktatása állami monopólium, ami rendben is van, jó helyen vannak ott, de ezekből az intézményekből voltaképpen légüres térbe kerülnek a gyerekek. Rólunk az első újságcikk 2000-ben, amikor a lakóotthont létesítettük, azzal a címmel jelent meg, hogy „A kecsketartás, mint munkaterápiás távlat”. Ugyanis a következő pont azután, hogy van fedél a fejük felett, az, hogy van-e értelme felkelniük reggel?

Mi azt a célt tűztük ki a munkánk során, hogy ők is teljes életet élhessenek. A segítő szakmának a mi olvasatunkban az a feladata, hogy a fogyatékkal élők megtalálják azokat a területeket, ahol valós, piaci értékű munkát tudnak végezni. Így kezdődött a Majorság története. Mert lényegében teljesen mindegy, hogy a tyúkokat én etetem, vagy valaki, aki megváltozott munkaképességű, netán fogyatékkal él. Az én feladatom, hogy a magtár mindig tele legyen maggal, és hogy megtanítsam őt arra, hogy a sárgába vödörbe öt fanglival kell tenni, ki kell szórni a magokat, ki kell engedni a tyúkokat. És amikor délután összeszedik a tojást, két szakajtónyival minden nap, akkor kicsit ők is egyenesebben járnak, hiszen ezt ők teszik hozzá a közösséghez. Nekünk az a dolgunk, hogy az ezeket támogató feladatokat átgondoljuk, megszervezzük. 

Mivel ad többet ez a munkaterápia jellegű megközelítés a fogyatékkal élőknek?

Mai napig léteznek olyan foglalkozások, ahol szivacstépés, vagy gombválogatás a feladat, és amiknek az eredményét aztán kiöntik a kukába. Ennek túl sok értelme nincs. Mi abban hiszünk, hogy az a fajta élelmiszertermelés, mezőgazdaság tevékenység, amit a Majorságban folytatunk, alkalmas arra, hogy olyan munkát biztosítson a támogatottjaink számára, ami egyben saját maguk ellátására is alkalmas. Mi minden nap megfőzünk 200 adag ebédet. Itt a panzió, a sajtműhely, az állattartás, amelyek révén egy működő vállalkozást üzemeltetünk - azzal a különbséggel, hogy fogyatékkal élő munkatársaink vannak. A társadalmi üzenete ennek az, hogy így ők is adófizető polgárokká válhatnak. Az pedig mindenkinek jó, hogy a fogyatékkal élők nem segélyért állnak sorba, saját jogon lesznek nyugdíjasok. Így egy önkormányzatnál sokkal több pénz marad a szociális kasszában, mondjuk hajléktalanszállóra, hiszen a mi kollégáink dolgoznak, alanyi jogon van jövedelmük.

Ez még egy laikus számára is átlátható, ráadásul a jól végzett munka az önbecsülés egyik fontos alappillére. Hogy lett ebből a kiindulópontból mára működő, prosperáló vállalkozás?

A szakmai indíttatás az volt, hogy nézzük meg, mik azok a munkatevékenységek, amikbe ők ténylegesen bevonhatók. És azért a Borsod megye nem az ország leggazdagabb része, itt az emberek jellemzően élelmiszerre költenek. Van egy réteg, akik hajlandók kicsit többet fizetni például vegyszermentes élelmiszerekért, de árak terén nem a csillagos ég a határ. Tehát részben azért orientálódtunk ebbe az irányba, mert ilyesmire van piaci kereslet. Ehhez jönnek a további tevékenységek, a rendezvények, amelyek kapcsán azt szoktuk mondani, hogy „A nézését meg a járását” című ismert műdalt akár rólunk is írhatták volna: az embereket elkezdte érdekelni, hogyan dolgozunk, egyre többen jöttek és jönnek el, hogy lássák, hogy is néz ki ez a gyakorlatban. Hiszen nem csak arról szól a dolog, hogy néha megfejjük a kecskéket. Így indult el a szálláshely szolgáltatás, a panzió és az erdei iskola úgy tizenöt éve - jöttek érdeklődők, és meg kellett néznünk, mi az, amit ebből még ki lehet hozni. Ha el akarom viccelni, akkor mondhatom azt, hogy akár a zsugori Dagobert bácsi, elkezdtük eladni még egyszer, amit amúgy naponta csinálunk.

De nincs ez túlmisztifikálva. Igazából kicsit a gyógypedagógus szakma, meg a kicsit a piaci kényszer metszéspontját kellett eltalálnunk. Természetesen mi magánemberként is hiszünk abban, hogy nem kell mindent agyonvegyszerezni, másrészt eleink példája is azt mutatja, hogy az ilyen típusú mezőgazdasági tevékenység jól elvégezhető kevésbé gépesített technikákkal. A munkatársaink speciális helyzete nem is teszi lehetővé, hogy nagyon bonyolult, számítógépek által vezérelt eszközöket vessünk be, de az egyszerűbb, manufakturális szinten mai napig használt megoldások nálunk is jól működnek.

Tehát mondhatjuk, hogy több szinten teremtődik érték, ami üzleti koncepcióként is életképesnek bizonyul. Ha valaki gondolkodna azon, hogy meglátogatná a Majorság valamelyik rendezvényét, miért érdemes eljönnie?

Ami mindig adott, az a jó hangulat. De nemrég tanultunk egy új szakkifejezést, ez a transzformációs turizmus. Talán magyar szakkönyvet is láttam már ebben a témában.

Mit takar ez a meghatározás?

A turizmus egyes területein megfigyelhető bizonyos átalakulás. Ma már azok akik utaznak, vagy elmennek egy múzeumba, ezt az időtöltést gyakran nem „csak” kulturális értelemben szeretnék hasznosan tölteni, hanem az is cél, hogy kicsit jobb emberré váljanak általa. Ezért keresnek fel olyan helyeket, ahol önkénteskedhetnek, vagy van lehetőség például állatmentésre. Mi társadalmi integráció területén tölthetünk be ilyen transzformációs turisztikai szerepet. Hiszen, akik eljönnek a rendezvényeinkre, tőlünk vásárolnak, vagy időt töltenek velünk, hozzájárulnak ahhoz, hogy úgymond együtt építsünk egy jobb világot.

Ahhoz, hogy a fogyatékkal élő munkatársaink bérét ki tudjuk termelni, értékesítenünk kell az itt megtermelt javakat, ehhez pedig kellenek a vásárlók, akikkel együtt tudjuk megvalósítani a céljainkat. És persze ezzel együtt igyekszünk ledönteni pár tabut is. Nemcsak jó hangulatot teremtünk azok számára, akik meglátogatnak minket, de célunk, hogy megmutassuk, közösen olyan kérdésekre is válaszolhatunk, amikről egyébként nem beszélünk.

Milyen kérdések ezek?

Senki sem gondol abba bele, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de hazánk lakosságának nagyon jelentős részét ez a téma. A KSH adatai szerint Magyarországon közvetlenül legalább félmillió ember él van valamilyen fogyatékossággal. Ha hozzávesszük az ő családtagjaikat, anyával-apával, testvérrel, esetleg egy nagybácsival számolva, akkor már két, két és fél millió azoknak a száma, aki többé-kevésbé érintettnek tekinthető. Sokszor azt látjuk, hogy kényelmesebb lehunyni a szemünket, könnyebb, ha sunnyogunk egy kicsit, nincs a komfortzónánkban az, hogy ilyesmiről beszéljünk. A hazai oktatásban nem olyan hangsúlyos ez a téma, mint mondjuk Nyugat-Európában, hiszen nálunk jórészt még mindig szegregált oktatás van, nem találkozunk az érintettekkel közvetlenül.

Mennyire tabu ez manapság? Az érzékenyítés elég divatos szó mostanság, de tény, hogy nem a fogyatékkal élés az első példa, ami ennek kapcsán eszünkbe juthat.

Két példát is tudok mondani. Egyrészt, mi azt látjuk, hogy Magyarország még mindig a nemzetközi felmérések listavezetői között van öngyilkosságok és válások tekintetében. Nem tudunk problémákat megoldani. Pedig egy fogyatékkal élő taníthat is minket ezen a téren. Saját tapasztalatomat mondom el. A Szimbiózis megalapítása előtt tanítóbácsi voltam az első kísérleti integrációs osztályban Miskolcon. Ebben a minőségemben az úgynevezett alternatív iskolában egy értelmi fogyatékos kisfiút ültettem egy nagyon elkényeztetett kislány mellé. A kislány fél év után elkezdett magától segíteni a kisfiúnak megcsinálni a házi feladatát, amikor kirándulni mentünk, fogta a kezét. Év végén jöttek a szülők, hogy hogyan hálálják meg, hogy a kislányuk már nem annyira hisztis, elkényeztetett gyerek? Mert időközben megtanult odafigyelni a másikra. Azért hoztuk létre az alapítványt, hogy az ilyen gyerekeknek legyen jövője - az említett kisfiú ma a kertészetünkben dolgozik.

Úgy gondolom, a társadalmi integráció megtanít minket arra, hogy vannak problémák, és ezeket meg kell tudnunk oldani. Fejleszti a figyelmünket, az empátiára való képességünket, ha például oktatási környezetben együtt növünk fel egy fogyatékkal élővel - mert látjuk, hogy nem vagyunk burokban. És látjuk azt is, hogy meg kell tanulnunk beszélni a problémáinkról. Nyugaton a legtöbb országban többek között gyakorlatilag ezért nincs szegregált oktatás, csak mondjuk olyanok esetében, ahol fizikai jellegű egészségügyi problémák is vannak.

Ez az elv hogyan nyilvánul meg mondjuk egy olyan esetben, amikor közvetlenül találkoznak a Majorság látogatói és az itt dolgozók?

Egy példa. Két évvel ezelőtt egy budapesti iskolai csoportot láttunk vendégül az erdei iskolában. Ilyenkor mindig elküldünk egy listát, ami mentén fel lehet készíteni a gyerekeket, hogy itt fogyatékkal élőkkel fognak találkozni, ilyen és ilyen dolgokat fognak együtt csinálni velük. Megvolt a tábor, majd két hét múlva kaptunk egy nagyon kedves levelet a tanítónénitől, hogy a szülői értekezleten, meg később a gyerekekkel is kiértékelték a tábort. Jó volt a kaja, jók voltak a programok, csak egy dolgot sajnálnak, hogy nem találkoztak fogyatékos emberekkel. Észre sem vették, hogy velük vannak együtt.

Azt gondolom, ez a mi missziónk teljesülése: hogy ez egy élményterápia, ahol a fogyatékkal élők pozitív szerepkörbe kerülhetnek, kvázi ők a mesterek. Hamarosan lesz sajtkészítő képzésünk, volt már ilyen máskor is. A sajtkészítő mesterünk egy olyan hölgy, akinek születési rendellenesség okán hiányzik az egyik karja, művégtaggal él. De ő nagyon akart sajtkészítő lenni, és két évig járt az ország másik végére, Csermajorba, amíg sajtmester nem lett. És most már van egy ilyen engedélyezett képzésünk, ahol ő tanít másokat. De a sajtüzemünkben dolgozik rajta kívül hallássérült, autista, skizofrén.

Ha valaki eljön a miskolci Avalon Parkba, ami jelenleg Magyarország egyik legfelkapottabb étterme és szállodája, ott a mi sajtunkat szolgálják fel. Nem azért, mert fogyatékosok gyártják, hanem azért, mert minőségi. Meg mert két éve az egyik sajtmustrán elhoztunk egy aranyérmet. Amit megint csak nem azért kaptunk, mert kik gyártják. Ott egy kis kockát levágtak mindenkinek a sajtjából, rátették egy fehér tányérra, kapott egy számot, tehát a sajtbírák nem tudták, kinek a sajtját kóstolják. Én azt gondolom, hogy az, hogy kik gyártják, az csak egy hozzáadott érték. Nekünk ugyanúgy muszáj minőséget szolgáltatnunk, mint bárki másnak.

Megütötte a fülem az a szó, hogy skizofrén. Mint sokan azok közül, akik a mentális betegségeket leginkább filmes ábrázolásokból ismerik, én is nehezen tudom elképzelni, hogyan képes valaki összetett feladatok elvégzésére magas színvonalon ilyenfajta problémák ellenére.     

Akár az autizmus, a skizofrénia is jól kordában tartható gyógyszerekkel. Aki szedi a gyógyszert, aminek úgy egy hónapig tart a hatása, az legalább három héten át abszolút jól dolgozik, és esetleg a negyedik héten elkezd remegni a keze, fájni a feje. Mi ennek tudatában úgy osztjuk be őt, hogy három hétig dolgozik, utána kap egy hét szabadságot. Rugalmasan kell kezelnünk ezt a kérdést, az állapotának megfelelően. Emellett rengeteg piktogrammal, a gyártási folyamatok nagyon precíz, fotókkal illusztrált leírásaival segítjük a munkájukat. Egy skizofrén vagy egy autista pedig sokkal szabálykövetőbb, mint bárki, aki nem él fogyatékkal. A kényszeres szabálykövetésnek pedig van egy minőségbeli vonzata, hogy nagyon fegyelmezettek, így képesek gyakorlatilag folyamatosan magas minőségű munkára, különösebb gépesített infrastruktúra nélkül is. 

Van még egy különleges program, az „Egy hét mennyország”. Erről mit kell tudnunk?

Ez egy modellkísérlet, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogat. Ennek keretében egy-egy hétre ingyen fogadunk súlyosan fogyatékos gyereket nevelő, nagyon alacsony egy főre jutó jövedelemmel rendelkező családokat. Amikor először meghirdettük, négy nap alatt több mint 250 érvényes pályázatunk érkezett be, közülük több kézzel írva, családsegítőkön keresztül. Tavaly 20 ilyen családot fogadtunk, és idén is folytatódik a program.

Miben segít ez a program a kedvezményezett családoknak?

Nagyon sok az egyedülálló szülő. Talán sarkos megfogalmazás, de egy súlyosan fogyatékos gyerek lelakja a családot tíz év alatt, anyagilag és lelkileg egyaránt. Vele elmenni bárhová, még ha van is rá pénze a szülőknek, sokkal nagyobb meló, mert idegen helyen nem érzi jól magát, jobban oda kell rá figyelni, a vendéglátó sem biztos, hogy örül, ha a vendégnek csorog a nyála, vagy furcsán artikulál, mert ugye a többi vendég hogyan reagál majd erre. Ezért nagyon sokan inkább nem is mennek sehová.

Az „Egy hét mennyország” arról szól, hogy megérkezik a család, és reggeltől estig váltott műszakban biztosítunk szociális segítőket, vigyázunk a gyerekre, bevonjuk őket a majorság életébe, a programokba, aminek az lényege, hogy ő aktívan részt vegyen benne. Elkezdenek vele foglalkozni a gyógypedagógus konduktor kollégák, majd a harmadik, negyedik napon elkezdjük elmondani a családnak, milyen fejlesztési lehetőségeket látunk.

Van olyan család, ahol azóta már a tanítóbácsi hívott fel minket, hogy mi legyen a következő lépés egy autista kisgyereknél. De mesélhetnék a nagymamáról, aki a tizenhárom hónap kóma után felébredt unokával érkezett. A falusi iskolában nem vették észre, hogy agyvérzést kapott tizenkét évesen, úgy gondolták, biztosan jön a menstruáció. Ettől a nagymamától kaptunk egy nagyon kedves képet, hogy miután mi először betettük a jacuzziba a kislányt, ahol próbált felállni, meg négyen tettük fel a lóra, úgy lovagoltattuk, elindult egy olyan folyamat, amelynek mentén ma már egy speciális moped segítségével újra maga közlekedik, és egy héten egyszer már iskolába is jár. Ezek mind-mind egyedülálló, különleges történetek.

Illusztrációk forrása: Baráthegyi Majorság

Aki szeretné közelebbről megismerni a Szimbiózis Alapítvány tevékenységét, az látogasson el 2023. április 7-én, pénteken a Tojáskeresés a Baráthegyi Majorságban című rendezvényükre! További információk a Baráthegyi Majorság és a Szimbiózis Alapítvány honlapjain!