Színes Ötletek

Bár jó esetben nem a jövőtől való rettegés tölti ki mindennapjainkat, bárki kerülhet olyan helyzetbe, amikor segítségre van szüksége. Szerencsére az a tapasztalat, hogy általában véve sokkal inkább jószándékúak vagyunk annál, mint amit egy-egy kommentmező mutat bármelyik hírportál tetszőlegesen kiválasztott híre alatt. De mi inspirál valakit arra, hogy szabadidejét és anyagi forrásait is arra áldozza, hogy másoknak segítsen? Hogyan lesz egy elsősorban vadmentéssel foglalkozó Facebook-közösségből valódi, hátrányos helyzetű családokat támogató alapítvány? Hogyan fordulhat elő, hogy valakiről a közvetlen ismerősei sem tudják, hogy komoly bajba került? Többek között ilyen kérdéseket tettünk fel Veres Amandának, az Ott-Hont Vadmentő és Közösségi Segítő Alapítvány vezetőjének. A teljes interjút a folytatásban olvashatjátok!

Kezdjük az elején! Mi motivál valakit arra, hogy vadmentéssel foglalkozzon?  

Húsz év mezőgazdaság van a hátam mögött, dolgoztam lovasoktatóként és üzemeltettem egy lovardát is. Nehezen mentem el a bajbajutott állatok mellett. Harminc lovamból volt úgy húsz „kolbászszökevény”, tehát ilyen utolsó megállós állatok, akik innen-onnan lettek mentve, és akiknek helyet és ellátást biztosítottam ott. Melléjük már elég könnyen csapódtak a kóbor kutyák, aminek az lett a vége, hogy a tanyán 13 kutyával éltünk. Őket aztán folyamatosan gazdásítottam, de később érkeztek ismerősöktől elárvult kecskék, birkák, fészekből leesett kismadarakig minden, szóval az idők folyamán eléggé felduzzadt az állomány.

Szerettem volna már akkor is valamiféle menhellyé nyilváníttatni ezt a helyet, de akkor még nem jött össze. Aztán egészségügyi okokból kénytelen voltam feladni a mezőgazdaságot, de az állatmentés része végül megmaradt, mivel ezen a téren egyre szélesebb körben ismertek, egyre többen fordultak hozzám. Utána a kutyákra, a hobbiállatokra már elég kevés kapacitásom, területem és helyem maradt, és közben elkezdtem kitanulni a vadmentést. Kapcsolatban állok több vadmentő alapítvánnyal is, a mai napig sokat segítenek, hiszen ez egy külön szakma, ráadásul minden állat speciális ellátást igényel. Sok tanulnivalóval járt, de az elmúlt években már leginkább ezzel foglalkozom, kutyával, macskával, egyéb háziállatokkal pedig már inkább csak közvetítés szintjén, tehát próbálok máshol helyet, vagy megoldást találni ilyen esetekben.

A vadmentés mindenképpen komoly elhivatottságot igényel, hiszen eleve nem veszélytelen dolog, még akkor sem, ha csak egy őzről beszélünk, és természetesen ezeket az állatokat etetni, ápolni kell, ami nyilván komoly anyagi tehertétel, ráadásul a szabadidő elég nagy részét is követeli, ha valaki nem főállásban csinálja.

Nem volt könnyű, de nagy volt az elhatározás. Sok éven át igazából erre kerestem, tehát az anyagi részét teljesen önerőből oldottam meg. Volt egy-két olyan felajánlás, amikor valaki hozott mondjuk egy áramütött egerészölyvet, vagy egy baglyot, és ott hagyott az ellátására egy bizonyos összeget, de az ilyen esetek állatorvosi részét, tehát a gyógyszereket, az eszközöket én finanszíroztam elég sokáig. Ahogy a megyében egyre többen hordták hozzám az állatokat, egyre nehezebbé vált a megfelelő ellátásuk is. Akkor fogalmazódott meg az alapítvány gondolata.

Ezzel párhuzamosan csináltam egy születésnapi gyűjtést kifejezetten kutya- és macskatápra, ellátásra, amit aztán nem tudtak átvenni tőlem, és a végén ott maradtam 800 kiló táppal. Megkerestem a környékbeli polgármestereket, hogy ezt szívesen átadnám hátrányos helyzetben élőknek, akik örülnének, hogy egy ideig nem kell ilyesmire költeniük. Így jutottam elég sok olyan családhoz, akik igen komoly napi problémákkal szembesülnek. Így indult az alapítvány, és a szociális humán részleg is.

Maga a vadmentés hogyan tanulható? Van hely, vagy szervezet, ahol az alapvető tudnivalók elsajátíthatók?

Gyakoribbak a madarak, a fiókamentés. Itt eleinte olyan nehézségekbe ütköztem, mint a fajmeghatározás, amivel először nekem is szakemberhez kellett fordulnom, mert ha odahoznak egy fiókát, akkor például el kell dönteni, mivel kezdjük el egyáltalán etetni, magevő, vagy rovarevő-e? Sokszor kértem tanácsot olyan ismerőseimtől, akik ezzel foglalkoznak, és nálam sokkal nagyobb gyakorlatuk volt ezen a téren. Szerencsére mai napig is bármikor fordulhatok hozzájuk, de én is elég nagy rutint szereztem ezen a téren az elmúlt pár évben, így most már évente százas nagyságrendben szabadulnak tőlem állatok.

Egy ilyen szabadon engedés hogy zajlik? Nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik reggel egyszer csak feldobod a levegőbe a madarat, az meg elrepül.

A szabadon engedést szakszóval repatriálásnak hívjuk. A visszaszoktatás egy külön folyamat annak érdekében, hogy a mentett állatok életképesek legyenek a saját környezetükben. Madaraknál egyszerűbb, de még azok is leszelídülnek és az ember közelében maradnak. És van, amikor nem is lehetséges, például a tévesen összeszedett őzgidák esetében.

Miért nem?

Hiába van minden tele azzal, hogy ha fűben fekvő őzgidát látunk, akkor ne nyúljunk hozzá, inkább menjünk minél messzebb tőle, sajnos még mindig nagyon gyakori, hogy behozzák őket. A fiatal gidákat a suta elfekteti, amíg elmegy legelni, hiszen egy pár napja született állat még nem tudja követni az anyját. Sokan ösztönösen úgy reagálnak, ha ilyesmit látnak, hogy szegény kicsinek biztosan kilőtték az anyukáját, pedig ez egyáltalán nem így működik, jellemzően ebben az időszakban nem is vadászhatók. Nagyon ritka, amikor egy őzgidát valóban menteni kell, de miután össze lett fogdosva, onnantól már gondozásra szorulnak. És tudni kell, hogy a párosujjúak soha többé nem szoktathatók vissza. Ők inkább vadasparkokban vagy magánszemélyeknél helyezhetők el.

Meg úgy általában, ha egy állat sosem élt vadon, akkor hogyan vadítható vissza? Olyan, mintha újra beszélnünk kellene egy nyelven, amit sosem tanultunk meg.

Ez egy összetett folyamat. A madaraknál például, amikor elérik azt a kort, hogy már kirepülnek zárt helyen, szépen landolnak, önállóan esznek, akkor ennek van egy módszertana, hogyan távolítjuk magunktól az állatokat egyre jobban, egyre kevesebb kontakttal, egészen addig, amíg végül már csak az ellátásra szorítkozunk. Saját magunktól is el kell, hogy szoktassuk őket. Főleg a ragadozóknál nehézkes, mert őket újra rá kell szoktatni a vadászatra, hogy képesek legyenek a zsákmányszerzésre. A vadmentésnek abszolút nem célja az, hogy az állatok az ember közelében maradjanak.

Értelemszerűen kötődünk ahhoz, amit megmentettünk vagy gondoztunk. Lelkileg mennyire megterhelő az elengedés folyamata?

Ez főleg az elején volt nagyon nagy kihívás, amikor beleszaladtunk abba a hibába, hogy egyrészt minél több állatot szerettünk volna magunk köré gyűjteni, mert nagyon jót tett a kis lelkünknek, hogy hozzánk kötődnek. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy kimentem a teraszra a kávémmal, és amikor meghallottak a madarak, amiket korábban elengedtem, visszarepültek az erdőből, és ott voltak körülöttem. Ez nagyon jó érzés, csak ezt megteszik másokkal is, és az annyira már nem buli, amikor idegenekhez repkednek oda akár olyan nehezebben kezelhető madarak is, mint a vetési varjú, vagy a fenyőrigó. Ezzel a kötődéssel őket tesszük ki veszélynek, ezért akármennyire jó érzés volt, meg kellett találnunk a módját, hogy ilyen szempontból is elengedjük őket.

Ahogy már szóba került, egy ideje nem csak vadmentéssel foglalkoztok. Mi miatt fordultatok az emberek felé?

Sajnos az ismeretségi körünkben volt több olyan eset is, amikor valaki bajba jutott, illetve egy munkahelyem érintett volt egy nagyon súlyos tűzesetben, ahol az állatokat sikerült kimenteni, de a teljes istálló, az összes felszerelés, tehát voltaképpen minden odaveszett. Akkora volt a baj, hogy nem tudtuk, hogyan lehetne ezt helyben megoldani, ezért segítséget kértünk az interneten. Óriási összefogás lett belőle, aminek a végén újra felépülhetett az istálló, sikerült pótolni minden felszerelést, és még az évre elegendő takarmányra is jutott az adományokból. Valahogy sikerült ráéreznünk a jó kommunikációra, arra, hogyan vihetünk ilyen dolgokat véghez. Utána már szinte egyértelmű volt, hogy ha valaki bajba jutott, annak megpróbálunk segíteni. Ebből egyre több és több lett, aminek mentén kialakult az az alapgondolat, hogy nem megyünk el azok mellett, akik bajba jutottak.

Volt születésnapi adománygyűjtésem, ahol már kifejezetten rászorulóknak gyűjtöttem kutyatápot, és eljutottam egy idős bácsiig, aki egy pincesoron élt áram nélkül, havonta 28 ezer forintból a kiskutyájával. Neki is vittem egy zsák tápot, nagyon örült neki, összebarátkoztunk. Egy hét múlva újra találkoztunk, és megkérdezte, esetleg lenne-e mód arra, hogy kapjon még? Nagyon meglepődtem, mert annyit nem ehetett ilyen rövid idő alatt a kutya, hogy megint szüksége legyen rá. Akkor mondta el, hogy ő is ezt ette, mert nem volt más. Én pedig akkor és ott elhatároztam, hogy többé nem hagyom ezt idáig fajulni. Szerveztem egy gyűjtést, hogy kapjon tartós élelmiszert, meg amire még szüksége volt. Sajnos a bácsi a közelmúltban elhunyt, de az utolsó két-három évét sikerült szebbé tennünk azzal, hogy segítettünk az életkörülményei rendezésében.

Mi alapvetően nem azt csináljuk, hogy egy évben egyszer, mondjuk karácsonykor rendezünk egy gyűjtést, odamegyünk egy nagyobb élelmiszercsomaggal, meg egy „Kellemes ünnepeket!” üzenettel. Azzal, aki mellé odaálltunk, folyamatos a kapcsolat, és amíg az erőnk, a támogatottságunk engedi, próbáljuk az életkörülményeit egy legalább emberi szinten tartani, egészen addig, amíg az szükséges. Sajnos erre ma Magyarországon nem terjed ki a szociális háló, nincs állami segítség halmozottan hátrányos helyzetű, nehéz sorsú emberek ilyen szintű támogatására. Pedig nagyon sok esetben kerülhet bárki bajba önhibáján kívül, akár csak úgy, hogy nem sikerül lábra állnia egy súlyos betegség, vagy egy, az életében bekövetkezett törés után.

Mit lehet tenni akkor, ha valaki szégyell segítséget kérni, pedig szüksége lenne rá?  

Azok az emberek, akik ilyen típusú segítségre szorulnak, általában nagyon el vannak zárva a társadalomtól és nehezen nyitnak mások felé. Sokan nem akarnak már segítséget kérni, mert rengetegszer bántották őket. Az én taktikám, hogy nem kérdezek, nem ítélkezek. Odamegyek, felmérem a helyzetet, és viszem, amire szükség van. Ha valaki éhes, azt megetetjük, ha valaki fázik, betakarjuk. Ha nincs áram, mert nem lett befizetve a csekk, azt megpróbáljuk összegyűjteni. Ha az alapvető dolgok rendelkezésre állnak, onnantól kezdve nagyon sokan már saját erőből is rendezni tudják az életüket, és kikerülnek a szorult helyzetből.

Miért szereti a társadalom - tisztelet a kivételnek - megbélyegezni azokat, akik nehéz helyzetbe kerültek?

Nagyon nehéz túllépni azon, hogy ítéletet mondjunk bárki felett, aki valahol elrontotta az életét, mert mondjuk ivott, mert tönkrement a házassága, felbomlott a családja. Fel lehet emlegetni, ki hol hibázott. Csakhogy mindannyian hibázunk. Mindenkinek van a múltjában olyan dolog, amiről, ha rákérdeznek, nem szívesen beszél. Általában mindenki tudja, hol rontotta el. Csak hát a nyomor az embert megváltoztatja. Amikor a pincesoron találkoztam az előbb említett bácsival, valószínűleg már rég nem ugyanaz az ember volt, mint korábban, amikor mondjuk a tettei miatt el lehetett volna ítélni.

A hozzátok hasonló alapítványok szerepe lehet akár az, hogy segítséget kérjetek azok helyett, akik valamiért nem tudnak, vagy akarnak?

Nekünk is sok fejtörést okozott, hogy vigyünk ilyen ügyeket nyilvánosság elé. Évekig egy zárt Facebook-csoporton belül léteztünk, ahol kialakult egy egyre szélesebb baráti társaság, akik szívesen adtak és ami legalább ilyen fontos, megbíztak bennünk, hogy amit adnak, az tényleg oda jut, ahová szánták. Itt sokszor személyesebb módon, akár fotókkal illusztrálva osztottunk meg történeteket, de még mindig zárt csoportban. Ugyanis, ha valaki segítséget kér, vagy fogad el, akkor előfordulhat, hogy a saját környezetében irigységből vagy ítélkezésből kiközösítik. Megállítják az utcán, hogy nem szégyelli-e magát? És pontosan ezek miatt volt olyan barátunk, aki majdnem éhen halt a saját lakásában, mert a közvetlen környezete sem tudta, mekkora bajban van.

Ki kellett találnunk, hogyan kérhetünk segítséget úgy, hogy ne csináljunk belőle katasztrófaturizmust. Mert aki szívesen segít, gyakran az is szeretné látni, hová kerül, amit felajánl, akár személyesen felkeresve azt, akit támogat. És nem biztos, hogy aki bajba jutott, szívesen teszi közszemlére az életét, hogy idegenek lássák a nyomorát. Egy olyan egyensúlyt kell teremtenünk, hogy egyrészt, mivel önerőből kevesek vagyunk ehhez, érjük el azokat, akik segíteni tudnak, másrészt ne váljon az egész rossz értelemben vett látványossággá, hiszen ezzel többet árthatunk, mint amennyit maga a segítségnyújtás használna. Sajnos ilyenre is volt példa.

A közösség egy ideje már hivatalosan, alapítvány formájában működik. Meg lehet fogalmazni, mik a fő célkitűzéseitek?  

A vadmentést mindenképpen folytatni szeretnénk, mivel különösen Nógrád megye északi részén, a nemzeti parkokon kívül, akikkel mi is együttműködünk, nincs igazán más hivatalos szervezet, akikhez fordulni lehetne ilyen ügyekben. Kapcsolatban állunk magánszemélyekkel, akik szintén foglalkoznak ilyesmivel, szakértők a témában, így minden mentett állat számára megtaláljuk a legmegfelelőbb helyet. A szociális segítségnyújtást illetően pedig az a koncepciónk, hogy elsődlegesen a saját környezetünkre koncentrálunk, hogy fókuszálni tudjuk a tevékenységünket. Erre buzdítunk mindenkit, mert az egész országban mindenki figyelne akár csak a saját szomszédjára, és azon próbálna segíteni, ami és aki elérhető közelségben van, már nagyon sokat tehetnénk.

Van most bármilyen kiemelt projekt, amihez kerestek támogatókat, felajánlásokat?

Kiemelt kampányaink nincsenek, főleg amiatt, mert az alapítvány tevékenysége folyamatos. Egész évben megyünk, és nézzük, hol mire van szükség. Az év végi, ünnepi időszakban jellemzően nagyobb az adakozási kedv, de nem csak karácsonykor kell élelmiszer, hanem januárban, februárban, vagy szeptemberben is. Az erősebb időszakokat arra használjuk, hogy legyen tartalékunk későbbre is. De érdemes felkeresni az Ott-Hont Alapítvány közösségi felületeit, ott mindig naprakészen megtalálható, hogy épp kinek és mivel segíthet az, aki szeretne.

Mi az az adomány, ami mindig jól jön?

A tartós és alapvető élelmiszerek mindig nagyon fontosak, hiszen száraztészta nélkül senki nem él meg. A többgyermekes családok támogatásához mindig jól jönnek a tartósabb felvágottak, amit a gyerekek az iskolába is magukkal vihetnek, de igazából bármilyen alapvető élelmiszernek, fogyasztási cikknek örülünk, legyen az egy zsák krumpli, egy karton tej, vagy akár mosószerek, tisztító- és tisztálkodószerek, ezekre mindenhol szükség van. Az állateledel azért segítség, mert így levesszük a nélkülözők válláról azt a terhet, hogy nekik kelljen megoldani a kutyának, a cicának az ellátását. Van, aki hamarabb vesz eledelt a kutyájának, mint ételt saját magának. Emellett bármikor jól jöhetnek vény nélkül kapható gyógyszerek, fájdalomcsillapítók, vitaminok, étrendkiegészítők, hiszen sokszor az is kérdés, hogy a receptet váltják ki a szülők, vagy inkább enni kapjon a gyerek?

Ahol van áram, a feleslegessé vált, de működőképes, jó állapotú háztartási eszközök, kisgépek is megkönnyítik az életet. Ezeket célirányosan gyűjtjük, például, ha valahol hiányzik egy forgótárcsás mosógép, ugyanis az eszközöket tárolni egyelőre nem nagyon tudjuk, de szerepel a céljaink között, hogy ezt is megoldjuk. És persze szívesen fogadunk anyagi jellegű hozzájárulást is, mert sokszor van olyan helyzet, amihez készpénz szükséges, mondjuk, hogy kicseréljünk egy gázpalackot, hogy kiváltsunk egy gyógyszert, vagy mondjuk tűzifát vásároljunk, amit elég nehéz elküldeni postán.

Van más jótékony célú szervezet, akikkel hasonló területen működtök, vagy adott esetben akár kapcsolatban is vagytok, és szívesen felhívnád rájuk a figyelmet?

Hála Istennek nagyon ilyen van. Elsőként a Fehér Holló Vadmentő Alapítvány és Természetvédelmi Mentőközpontot mondom, hiszen az ő önkéntesükként kezdtem, de említhetem a Fióka- és Madármentés civil szervezetet, akik szintén országosan dolgoznak, és bármikor fordulhatunk hozzájuk, ha tanácsra vagy segítségre van szükségünk. Kifejezetten Nógrádban a San Lazaro Állatvédő Alapítvány és az Ebugatta Állatmentő Alapítvány azok, akikkel kutya-macska ügyben együtt dolgozunk, illetve vadmentésben mi szoktunk nekik segíteni. Hirtelen ők négyen jutnak eszembe, azok közül, akikkel szoros a viszonyunk, de ahogy mondtam, ha valaki körülnéz kicsit a közvetlen környezetében, jó eséllyel talál olyan szervezeteket az országban, akiknek a munkáját támogathatja a saját lehetőségei mentén.

További információk az Ott-Hont Vadmentő és Közösségi Segítő Alapítvány elérhetőségein!