A Lillafüredi Állami Erdei Vasút (röviden LÁEV) fővonalát szerintem nagyjából mindenki ismeri, aki kicsit is érdeklődik a kisvasutak iránt, hiszen az ország második legforgalmasabb ilyen típusú látványosságáról van szó. Van viszont annak egy kevésbé ismert, kisebbik, mostohább sorsú testvére, a 331-es számú Mahócai szárnyvonal.
Bevallom töredelmesen, nekem ez a kedvenc kisvasútvonalam, el is mondom, miért. Míg Lillafüred felé a Palotaszálló, a Hámori-tó, vagy a Lillafüredi Pisztrángtelep képében rengeteg olyan látnivaló akad, ami vonzza az utazóközönséget, a kevésbé ismert szárnyvonal tulajdonképpen végig az erdőben halad, vadregényes, szép helyeken, több szakaszon gyönyörű kilátással északkeletre, Parasznya és a Varbói-tó irányába. Szóval ez valóban, a szó szoros értelmében véve „erdei vasút”. Egyben egy olyan imádnivaló anomália, amivel kapcsolatban az egyik legnagyobb csoda, hogy egyáltalán létezik még ma is.
Hogy miért? A Mahócai szárnyvonal kiépítését 1920-ban kezdték meg Modrovich Ferenc (1987-1947) erdőmérnök és egyetemi tanár tervei alapján. Elsődleges rendeltetéseként, ahogy minden környékbeli erdei vasutat, teherszállításra használták, gyerekkoromban rengetegszer láttam a szobám ablakából, ahogy ilyen szerelvényeken hozzák le az erdőből a kitermelt fát. Időközben viszont egyre inkább átvette ezt a szerepet a közúti fuvarozás, így a nyolcvanas évek végére nagyjából megszűnt a kisvasutakon történő teherszállítás, és a LÁEV legtöbb ilyen jellegű vonalát, mint a Ládi vagy a Kerekhegyi szárnyvonal, el is bontották. Maradt az évtizedek óta jelentős személyforgalmat bonyolító lillafüredi fővonal, meg az akkoriban „szalonnasütő vonatnak” hívott mahócai, ami azidőtájt még 17 kilométer hosszú pályán közlekedett, egészen Farkasgödör végállomásig - bár már akkor is csak hetente vagy kéthetente egyszer, 1993-tól meg a sínek leromlott állapota miatt először ideiglenesen, utána meg sokáig egyáltalán nem.
Ugyanis nem sokkal később a pálya egy jelentős szakaszán egyszerűen ellopták a síneket, és bár többször is tettek kísérletet a teljes vonal helyreállítására, a lopások rendszeresen ismétlődtek, így végül 2006-ban az erdészet maga szedte fel a Mahóca után következő szakaszt. És ugyan a közlekedés hosszú éveken át szünetelt, a LÁEV 2008 és 2014 között felújította a szárnyvonal megmaradt részét, így ha alkalmi jelleggel is, de jó tíz éve ismét járnak vonatok arrafelé. Az ilyen ritka alkalmakra előzetesen kell regisztrálni, és ugyan éveken át későn vettük észre az erre vonatkozó felhívást az üzemeltető online felületein, az elmúlt időszakban kétszer is szerencsénk volt. Sőt, a második esetben kétszeresen is, mivel eredetileg az egy héttel korábbi időpontra jelentkeztünk, de végül január utolsó szombatján akkora érdeklődés övezte Zúzmara Expressz programot, hogy egy héttel később ráadásnapot is kellett hirdetnie a szervezőknek.
Látnivalók, tennivalók
A szárnyvonal környezetéből adódóan leginkább azoknak kínál felfedeznivalót, akik szívesen tesznek kisebb-nagyobb erdei túrákat, és nem feltétlenül a klasszikus turistalátványosságokat keresik. A Mahóca végállomásnál induló Andó-kúti Erdei (Bagoly) Tanösvény gyerekekkel, idősebb családtagokkal is kényelmesen végigjárható néhány óra alatt. A 2,7 kilométer hosszú út során érinthetjük Andó-kút pihenőhelyet, ahol egy kis mesterséges tó, több szalonnasütőhely, valamint kristálytiszta vizű forrás várja kirándulókat, a második szakaszon pedig a Dobrica-forrás völgyébe ereszkedhetünk le. A végállomástól nincs messze a Varbói-tó sem, és bár egy-másfél órára nem érdemes horgászbotot vinnünk, ennyi idő alatt körbejárhatjuk a tavat a nemrégiben erre a célra kiépített sétányon. A vasúttörténeti emlékek iránt érdeklődők pedig természetesen felfedezhetik a szárnyvonal Farkasgödör felé tartó szakaszát, ahol síneket sajnos már nem találunk, de az egykori vasúti pálya nyomvonala ma is jól követhető.
Fontos, hogy ha ilyen programokat tervezünk, a visszautat érdemes a vonatpár délutáni járatára foglalnunk, mert az első szerelvény nagyjából 30-40 perccel az érkezés után, jellemzően déli 12 óra körül indul vissza a város felé.
Én pedig azon merengtem mosolyogva, amíg a két C-50-es mozdony által húzott szerelvénnyel elhagytuk a város határát, hogy, még ha szentimentálisan hangzik is, akad ebben nem kevés szépség és egyfajta költészet. Mert ugye minden ellentétes körülmény dacára, mégis itt egy vasútvonal az erdő közepén, aminek józan számítások szerint már rég távoli emléknek kellene lennie. Amit eredetileg nem is erre a célra szántak megálmodói, és ami végső soron nem kínálhat mást a rajta utazóknak, csak a puszta erdei vasút mivoltát, a természet szépségét a turisztikai értelemben vett semmi közepén. Meg az élményt, hogy egyáltalán létezik. Még mindig, a szemfüles utasok nagy örömére. Ha csak évente pár napra is, de remélem, sokáig velünk marad.
A LÁEV aktuális menetrendjéről és eseményeiről további információk ITT és ITT.
A történeti áttekintéshez a Wikipedia Lillafüredi Állami Erdei Vasútról szóló szócikkét használtuk forrásként. (Nem szeretnénk elhitetni senkivel olyasmiket, hogy minden évszámot is tudunk fejből.)
A képeket a cikk szerzője készítette a két említett kisvasutazás során.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
