Színes Ötletek

A fesztiválbeszámolók írásának, ha úgy tetszik, két esküdt ellensége van, és ezek néha hajlamosak szövetkezni egymással. Az egyik, hogy – pláne, ha az ember nem először jár valahol -,  bizony könnyen beleeshetünk az önismétlés csapdájába, és ugye magára valamit is adó szerző azért nem vetemedik olyasmire, hogy elkezdi suttyomban kirabolni saját, korábban megjelent írásait. Amíg viszont arra várunk, hogy a múzsa csókot lehel homlokunkra, netán egy eredeti ötletre halványan emlékeztető sugallattal siet segítségünkre, az idő telik, az emlékeink pedig, pláne bizonyos életkor után hajlamosak arra, hogy gyorsabban fakuljanak, mint az aktuális választásokon alulmaradó képviselők plakátjai.

Még sosem írtam nyári élményemről úgy, hogy egyébként épp a legutolsó vonattal zötykölődöm hazafelé mindenféle ügyes-bajos dolog intézése után, már bőven az éjféli időpontot karcolgatva. A fülkében két jól megtermett talján ragazzo szívja vidáman elektromos cigarettáját, a festettszőke kalauz hölgy már rég messze jár, én pedig azon merengek, hányféle vonaton ültem hetekkel ezelőtt, hiszen a Művészetek Völgyére is így utaztunk. Induláskor például egy nagyon kedves lány próbált segíteni abban, hogy beemeljük a két, természetesen alaposan megpakolt kerékpárt az erre a célra kijelölt vasúti kocsiba, de szerintem ő ránézésre feleannyit nyomott, mint bármelyik hűséges drótszamarunk, szóval jobbára rám maradt ez a feladat. Szerencsére mindig szerettem emelgetni, hajlamos vagyok az ilyesmit kihívásként értékelni.

Utaztunk a hírhedt Ezüstpart Expresszen, meg a Kék Hullámon többször is, de már csak hazafelé láttam a népszerű hírportál riportjának horrorjárattal érdekfeszítő címét. Amúgy tényleg volt késés, légkondi meg épp amikor, de nem olvastam el a cikket, eszem ágában sem volt magamban háborogni, hogy hát valóban így, meg még ígyebb, és hát ez aztán nagyon. És bár teljesen nem tudtam elvágni magam az aktuális közéleti eseményektől az azt megelőző tíz napban, valami rendkívül jóleső távolságtartással sikerült befogadnom bármit, ami rám talált, kezdve attól, hogy kinek az ökle volt benne milyen pofonban – amúgy pofont nem adnak ököllel, ez ugyanolyan hülyeség, mint azt mondani, hogy vállal lefejeltem valakit, de távol álljon tőlem, hogy bárkinek a szellemi képességeit ismeretlenül minősítsem, amiért ilyen sületlenséget nyilatkozik -, hogy most akkor ki nyeri az elnökválasztást majd hónapok múlva, vagy hogy épp ki melyik oldalról hörög amiatt, hogy micsoda nő ez a férfi, vagy szerinte épp fordítva. Így van ez. „(…) ami valamikor érdeklődést ébresztett bennem, megnevettetett, arcomat élénkké, beszédemet vidámmá tette - az most mind hatástalanul siklik el fölöttem, s mozdulatlan ajakkal, közömbösen hallgatok. Ó, én ifjúságom! Ó, én fogékony frissességem!”

Kapolcson, meg általában a Művészetek Völgyében az a jó, hogy ezekből vajmi kevés jut el hozzád, ha épp ott töltöd az idődet. Ha a napjaidat sátorban, faházban, vagy valamilyen helyi szálláson kezded, és vár rád úgy háromezer program a tíz nap alatt, amikről persze előre tudod, hogy esélyed sincs mindet megnézni, egyszerre nem az lesz a legnagyobb problémád, hogy naprakész legyél, épp ellenkezőleg, a legnagyobb lelki nyugalommal engedsz el mindent, ami a hétköznapokban rendkívül fontosnak tűnhet.

Például azért, hogy a reggeli után odaérj mondjuk az aznapi Kaláka-koncertre, mert a kislányod kétéves kora óta kis túlzással nincs olyan hét, hogy ne pörögne le legalább egyszer a Muzsikáló madárház vagy újabban az Elveszett követ. És amikor vége van, akkor is sokkal fontosabb azon mosolyogni, hány korosztályt mozgat meg ez a zenekar, és mindig csodálatos belegondolni abba, hogy bizonyos szempontból ezen a pályán nem is érhető el több annál, mint amikor valaki egy több évtizedes pályafutás során zenehallgatók komplett generációinak képes adni, életük során akár többször is, hiszen nemcsak a gyerekek énekeltek velük együtt, de azok a szülők is, akik adott esetben harminc-negyven éve hallották először a Fakatonát.

Vagy széles mosollyal hallgatsz gyerekverseket a Családi Kultúrtérben, miközben beülsz színezni az ovisok közé, mert most végre van rá időd, és különben is, milyen érdekes felülethatásokat lehet létrehozni, ha úgymond rasztertónusként használjuk az asztallap erezetét, meg különböző színű ceruzákkal több árnyalatot rétegzünk egymásra. Nicsak, aktív meditáció egy órán át, és közben pár percig valóban nem gondoltam semmire? Sőt, kérésre még egy verset is felolvastam, annak ellenére, hogy a mai napig idegenül cseng számomra a saját beszédhangom mikrofonon át, pedig már számtalanszor hallottam így? Mik vannak?!

Például olyan is van, hogy belecsöppensz ugyanitt egy beszélgetésbe, akkor épp a kesztyűkészítés és a filozófia kapcsolatáról. És annak ellenére, hogy egy ilyen téma hallatán alaphelyzetben minimum tarkóig szaladna a szemöldököd, és eleve legalábbis szkeptikusan kezelsz minden olyasmit, amiről azt gyanítod, hogy többnek akar látszani önmagánál, öt perc után már meg is jön az első aha-élmény, a végére meg még sok más, ahogy olyasmikről folyik a szó, hogyan jelenik meg a szó átvitt és konkrét értelmében egy kézműves vagy egy művész személyisége az általa létrehozott alkotásban, vagy amikor megtudod, mi célt szolgál a kesztyű kézfején a még piktogramokon is feltűnő hármas varrás. Vagy amikor egy hasonló alkalom során tizenévesek mondják el a véleményüket arról, szerintük kinek a dolga lenne a szexuális felvilágosítás, és közülük hányan gondolják azt, hogy az ilyen típusú problémáikat adott esetben a szüleikkel is megoszthatják.

Hatalmas élmény klasszikus zenei koncertre menni rövidnadrágban, levágott ujjú pólóban, miközben senki nem akad fenn ezen, meg azon sem, hogy a kislányod két tétel között kijelenti, hogy ő márpedig átül egy másik padsorba, majd a karmestert utánozva vezényelni kezd. Ugyanilyen jó meghallgatni egy teljesen formabontó, pódiumbeszélgetésbe ágyazott minikoncertet, melynek során Pátkai Rozina segítségével nyerhettünk bepillantást Tandori Dezső különleges életének részleteibe. Népdalokat énekelni a Folk Udvarban, mesejátékot nézni, közben meghatódni a cserzett arcú, nagybajuszú kobzos, meg a rőt bajuszú, fiatal, de városi kikiáltókat sarokba állító hangerővel megáldott mesélő által énekelt, sárga kicsi kígyóról szóló dal hallatán, hogy aztán két perc múlva már teli szájjal nevess a felnőttekre is kikacsintó tréfákon. Beülni a Közlekedési Múzeum Ikarus 311-es buszába, és, ahogy egy régi barátom nevezi a békés, falun élő öregekre jellemző nézelődést, csak kamillázni az ablakon át, miközben elsuhannak az ablak előtt a környékbeli dombok és falvak. Felülni egy valódi hajtányra, és rájönni, hogy ezt bizony nem azzal az egymással szemben ugrálással kell mozgásba hozni, ahogy arra egy gyerekkorodból derengő rajzfilmből emlékszel.

Sokadik próbálkozásra megnyerni a Kajla plüssfigurát, amire a kislányod már napok óta vágyakozik, úgy, hogy te a sorsolásnál direkt arrébb mész jó tíz méterrel, mert soha nem nyert egy focicsapat sem, akinek épp kocaszurkoltál valamelyik aktuális világbajnokság idején. Meghallgatni Gryllus Vilmos igaz történetből írt meséjét a kék cinkékről meg a macskáról, és közben az otthoni madáretetőre, meg a tavaly befogadott „macskagigolóra” gondolni, akit Bercinek keresztelt el a család apraja, és aki - akár a Komár László által énekelt dal pesti főszereplője - , csak enni meg aludni jár haza; meg netán azért, hogy jólesően feküdjön keresztbe a lakás bármilyen, közlekedésre használt útvonalán. Megtanulni gólyalábazni, amit gyerekkorod óta nem próbáltál, mert akkor nem sikerült, rájönni, hogy ugyanúgy nyomod lábbal a manapság már fokozottan veszélyeztetett fajnak számító kék közkút karját, ahogy apádtól láttad, amikor harmincöt éve a Bükkben túráztatok, és valószínűleg így fogja a saját gyereked is pár év múlva, ha lesz még akkor mit. 

Feküdni a fűben, egyszerű uzsonnát enni a Badacsony egyik kilátópontjához vezető ösvény mellett, nézni az eget, hallgatni az erdő rengeteg hangot rejtő csendjét, és rájönni, hogy legalább húsz éve sokkal kevesebbszer csinálsz ilyesmit, mint ahogy jólesne. Szedret szedni, miközben mész le a hegyről a Balaton partjára az egyik kirándulósra tervezett napon, és felidézni, milyen jó volt két éve ugyanez, amikor a Csobáncot másztátok meg a fesztivál ideje alatt.

És végül a vasútállomáson úgy dönteni, hogy adjuk meg a módját, és a két biciklijegy megvásárlása helyett mégis tekerjünk inkább haza a város másik végébe, még akkor is, ha kicsit már fáradtak vagyunk, és arrafelé, még ha nem is annyira feltűnő módon, de végig emelkedőn kell mennünk, egy féltávnál már álomba merülő négy és fél évessel a gyerekülésen.

Időközben eltelt jó néhány nap. Ugyanúgy a pályaudvar felé tartok, mint akkor. A nagydarab olaszok már leszálltak, és annak ellenére, hogy összesen talán két percet beszélgettünk, szélesen vigyorogva köszöntek el ettől a furcsa útitárstól, aki, mióta a vonat kigördült a Keletiből, szinte végig írogatott valamit a gépén, néha csak bámult ki az ablakon hosszú perceken át, vagy épp ki tudja, min mosolyogva várt előbukkanó gondolatokra és emlékfoszlányokra, mintha csak vetési varjakat kémlelne az éjszaka sötétjébe takarózó szántóföldek felett. 

A szerző ezúton is elnézést kér Nyikolaj Vasziljevics Gogoltól, amiért hangulatfestés céljára idézetet kölcsönzött tőle, egyúttal írásbeli dicséretben részesíti azon kedves olvasóit, akik segítség nélkül felismerték az író Holt lelkek című regényéből származó mondatokat.