Az úgy volt, hogy épp témát kerestem a tavasz utolsó napjára, mert gondoltuk, mégis illene valamivel lezárnunk ezt az eseménydús időszakot. Ilyenkor mindig jól jön egy jeles nap, vagy egy évforduló, ami beindítja a gondolatfolyamot. Néha még akkor is, ha az nem feltétlenül kapcsolódik ahhoz, amivel általában foglalkozni szoktunk, a kézügyes technikákhoz, a kreatív hobbihoz. Vagy talán mégis?
Ma ünnepli ugyanis 94. születésnapját Clint Eastwood. Hollywood veteránja – talán nem titok – a Színes Ötletek stábjának nagy kedvence, színészként, rendezőként egyaránt, pláne, hogy az utolsó kortárs polihisztorok egyikét tisztelhetjük benne, hiszen emellett zenészként, zeneszerzőként is alkot, hogy saját, Malpaso nevű produkciós cégét már ne is említsük, melynek kapcsán arról is híres, hogy gyakorlatilag minden esetben a kitűzött határidő előtt, a rendelkezésre álló költségvetésen belül készíti el az épp aktuális filmet. Szóval bár sokak emlékezetében még mindig a Leone-filmek poncho-ba öltözött, szófukar, szigorú arcú névtelen szőkéjeként él, az egykori westernhős valójában az egyik legnagyobb kreatív inspirációforrás lehet bárki számára, ha visszagondolunk hosszú életpályájára.
Néhány éve, egy már nem létező zenei magazin számára írtam róla egy cikket, amit, hála a Wayback Machine fejlesztőinek, sikerült teljes egészében lementenem a mai jeles évforduló tiszteletére. Ha valakit érdekel, akár kis kitekintésként, akár ihletadóként Mr. Eastwood kevésbé ismert, mondjuk úgy, harmadik karrierje, olvasson tovább!
Szintén zenész: Clint Eastwood
Clint Eastwood minden túlzás vagy elfogultság nélkül olyan életpályát tudhat magáénak, ami példaértékű lehet bárki számára, aki alkotni szeretne. Olcsó horrorfilmekkel, tévésorozatokkal kezdődő karrierje során volt klasszikus spagetti westernek emblematikus, rezzenéstelen arcú hőse, .44-es Magnummal rohangáló, egyedi módszerekkel dolgozó igazságosztó, nőcsábász oknyomozó újságíró, hogy aztán a kamera másik oldalán nagyobb szakmai sikert arasson, mint színészként bármikor is. Mára sokan az egyik legnagyobb élő filmrendezőnek tartják, ami egyáltalán nem hangzik túlzásnak, ha olyan produkciókra gondolunk, mint a Titokzatos folyó, a Millió dolláros bébi, az Elcserélt életek, vagy a Gran Torino. Ugyanakkor Hollywood ősz polihisztora a rendezés és producerkedés mellett zenészként és zeneszerzőként is aktív.
Már gyerekkorában megfertőzte a jazz és a blues szeretete, később autodidakta módon zongorázni és énekelni tanult. Kedvenc előadói között olyan jazz és blues nagyságokat tart számon, mint Duke Ellington, Oscar Peterson, Thelonius Monk, Dave Brubeck, Charlie Parker vagy Robert Johnson. Pályafutása korai korszakától közreműködött aktuális filmjei egy-egy betétdalában, először előadóként, később szerzőként is. A 2003-ban bemutatott Titokzatos folyó óta saját filmjeinek zenéjét is rendszeresen ő komponálja, akár egyedül, akár más művészek közreműködésével, de olykor más rendezők számára is dolgozik.
Eastwood darabjai nem meglepő módon olyanok, mint az általa rendezett filmek: általában véve jellemző rájuk egyfajta melankólia, meditatív visszafogottság. Kevés, de jól megválasztott eszközzel, szellős, lassan csordogáló dallamokkal dolgozik, így általában ezek a kompozíciók főként zongorára íródnak, amely a fő hangszere, amellett, hogy gitáron is jól elboldogul. Máskor előszeretettel alkalmaz vonós és fúvós hangszereket, olykor kórust is, ha épp a hangulat azt kívánja. Zenei munkássága hangulatában olyan kortárs szerzőkkel rokonítható, mint Philip Glass, vagy John Cage, akik szintén kevés hanggal hoznak létre látszólag repetitív, mégis sokszínű műveket, melyek első hallásra néha úgy hangzanak, mintha valaki épp csak kalandozna a hangszeren minden látszólagos cél nélkül, mégis minden ott és úgy szólal meg, ahol annak a helye van. Cage hatását nehéz is lenne tagadni a Millió dolláros bébi záródarabjának kezdését meghallgatva, de hát mindenki merít valahonnan, miért pont egy élő legenda lenne kivétel?
Bár Eastwoodból sohasem vált hivatásos zenész, zenei érdeklődése fiát, Kyle-t is inspirálta, aki mára sikeres basszusgitáros és zeneszerző lett. Ő maga így beszélt erről:
"Mikor azt mondtam apámnak, hogy zenész akarok lenni, örült neki. A zene mindig fontos volt a családomban. A szüleim zenei érdeklődése az én ízlésemet és a gyerekkorom óta tartó jazz iránti rajongásomat is meghatározta. Apám zongorázik, anyám szintén, nagymamám pedig az Illinois-i Northwestern University zenetanára volt."
Eastwood, aki 2003-ban a The Blues című dokumentumsorozat Blues Piano című epizódját is rendezte számos jazz és blues legenda – Marcia Ball, Ray Charles, Dave Brubeck, csak hogy néhány nevet említsünk – szereplésével, így beszélt a zenéhez fűződő viszonyáról:
„Mindig úgy éreztem, hogy a jazz és a blues igazi amerikai művészeti formák, és talán ez kettő az, ami mindig is igazán a miénk volt.”
Clint Eastwood tegnap ünnepelte nyolcvannyolcadik születésnapját, és mai napig korát meghazudtoló aktivitással dolgozik. Csak az elmúlt tíz évben kilenc filmet rendezett, és ha minden igaz, minden visszavonulási ígérete ellenére hamarosan színészként is visszatér. Bár eredetileg úgy tervezte, a Gran Torinoban játszik majd utoljára, barátja, Robert Lorenz kedvéért pár éve elvállalta Az utolsó csavar főszerepét, a jelenleg preprodukciós fázisban tartó The Mule (A csempész) című moziban pedig – melynek másik főszereplője az Amerikai mesterlövészből ismert Bradley Cooper lesz – egy kilencvenéves, háborús veterán kertészt alakít majd, akit egy hárommillió dollárt érő narkószállítmánnyal kapnak el Michiganban, miközben egy mexikói drogkartell várja az áru megérkezését. Első hallásra ígéretesebbnek tűnik, mint a harmincnyolcadik folytatást keresztpromózó harminchetedik fejezet a Marvel-univerzumból. Mi pedig ezúton kívánunk jó egészséget és további jó munkát! Csak a legmélyebb tisztelet hangján tudunk szólni róla.
Ahogy kitalálható, ez a cikk majdnem napra pontosan hat évvel ezelőtt jelent meg. Az öreg azóta eljátszott még egy főszerepet a szintén általa rendezett, 2021-ben bemutatott Cry Macho – A hazaút című moziban, tavaly pedig – 93 évesen, gondoljunk bele, hányan fogják ezt utána csinálni a történelemben! – Juror No. 2. (A kettes számú esküdt) címmel újabb filmet rendezett.
Erősebb zárást nem találván csak ismételni tudjuk az öt évvel ezelőtt cikk két utolsó mondatát, és újra csak arra a következtetésre jutunk, hogy ha belegondolunk, Clint Eastwood az egyik legnagyobb ihletforrás bárki számára, aki alkotni szeretne. Ha ő a kilencedik X felett még filmet forgat, akkor aki létre szeretne hozni szó szerint bármit, legyen az kacatból felújított bútor, ajtódísz, scrapbook, bullett journal, zseníliadrótból készült figura (a lista tetszés szerint még ezer kézügyes technikával és alkotói tevékenységgel folytatódhat), az ne gondolkodjon, ne keressen kifogásokat, csak fogjon bele, és csinálja! Hiszen amit szeretünk, attól az életünk is jobb lesz. Valószínűleg ezzel egy zord arcáról, szúrós tekintetéről, reszelős hangjáról ismert, ma már ősz szakállat viselő idős úr is egyetértene.
Kövessetek minket Pinteresten, TikTokon, Facebookon és Instagramon is, hogy semmiről ne maradjatok le!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
