Ahogy szinte minden művészeti alkotás, úgy bármilyen vers is egyfajta tükör, hiszen ahogy Babits Mihály is megírta a már szinte közhellyé idézett versrészletben:
„Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”
Ez a gondolat a Színes Ötletek közösségi oldalán tegnap feltett kérdésünk, és az arra érkezett válaszaitok kapcsán fogant meg bennünk, hiszen szinte mindenki mástól idézett, a teljesség igénye nélkül Ady Endrétől Várnai Zseniig, mégis bármelyik tetszőlegesen kiválasztott vers, vagy versrészlet ugyanúgy tökéletes illusztrációja annak, kinek mit jelent és mit ad a költészet, az irodalom, vagy általában a művészet.
Anélkül, hogy túl akarnánk gondolni bármit, a mai jeles napon, mintegy megköszönve, hogy felidéztétek nekünk saját kedvenceiteket, mi is megosztunk veletek két, számunkra sokat jelentő verset.A választásunk olyan költőkre esett, aki mindketten ezen a napon születtek, bár Márai Sándorról (1900-1989) talán kevesebben tudják ezt, mint József Attiláról (1905 - 1937), akinek a születésnapja egyben a magyar költészet napja is 1964 óta, tehát idén kereken hatvan éve. A folytatásban jöjjön a két vers, és mindaz, amit majd nektek üzennek a sorok.
Márai Sándor - Ajándék
És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.
József Attila - Kész a leltár
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
