Általános iskolás koromban nem hittem volna, hogy egyszer még élvezni fogom a szolmizálást. Pedig olyan sok minden nem is kellett hozzá. Egy szimfonikus zenekar próbaterme, néhány zenész - ezúttal rézfúvósok és fuvolisták - akik egy borús októberi vasárnapon sem fáradtak vagy kedvetlenek ahhoz, hogy a legkisebbeket szórakoztassák, két műsorvezető hölgy, akik az énektudás mellett ahhoz is értenek, hogyan tartsák ébren a gyerekek figyelmét, meg persze sok-sok zene.
A magam részéről a zenét olyan szavak nélkül beszélhető, univerzális nyelvnek tartom, amin keresztül a világ bármely részéről bármilyen kulturális háttérrel származó emberek is megértethetik magukat egymással. Ezt a véleményt személyes tapasztalatokkal is igazolhatom. Persze fiatalon az ember ilyesmit nem fogalmaz meg magának. Az viszont biztos, hogy bár a sulidiszkó sokak számára vonzóbbnak tűnt, és tűnik ma is, mint hallgatni azt, ahogy estélyibe és frakkba öltözött zenészek végeláthatatlan darabokat játszanak, a magam részéről mindig jobban éreztem magam a középiskolás "hangversenybérlet" előadásain, pedig ott összehasonlíthatatlanul kevesebb ismerkedési lehetőség adódott. Néhány éve életem párjával - már bőven felnőtt fejjel - úgy döntöttünk, ideje lenne felújítani ezt a régi szokást. Azóta ha tehetjük, megyünk, egy ideje már hármasban.
Kislányunk először három hónapos korában járt szimfonikus zenekar koncertjén - „Nem lehet elég korán kezdeni!” - kiáltott fel az egyik ruhatáros hölgy, a büszke apuka pedig elégedetten mosolygott, mert valahol számított erre a mondatra - de eddig csak az előtérben tologatta az abban a félidőben soros szülő. Sok minden elnézhető egy-egy előadáson, kellő gyakorlattal a köhögést meg a cukorkák kicsomagolását is el lehet engedni a fülünk mellett, de nem szerettünk volna olyan helyzetbe kerülni, hogy épp a szünetjelnél sírjon fel legkisebbik sarjunk. Viszont alig vártuk, hogy végre eljussunk vele együtt egy kifejezetten gyerekeknek szóló koncertre.
Múlt vasárnap nem csak mi döntöttünk így, szépen megtelt a Malom kicsikkel és nagyokkal. A felnőttek persze maszkban ülték végig az előadást - nem nagyon lehet ezt megszokni, egy pillanatra olyan érzés fogott el a teremben szétnézve, mintha a Mortal Kombat szereplői kaptak volna kimenőt egy családi matiné erejéig. A gyerekek persze nem zavartatták magukat. Bár néhány helyről a rézfúvósok nyitánya közben még hallatszott sírás és vigasztalás, legtöbbjük azonnal elkezdte belakni a helyet, kortól függően kúszva-mászva, tipegve. Hamarosan megkezdődött az utazás Zeneországba, természetesen a szülők aktív közreműködésével, hiszen a legkisebbeket apa vagy anya vitte a képzeletbeli hegyen-völgyön át. Voltunk manók, óriások, a vállalkozó kedvűek átbújhattak a mesealagúton, aztán amikor elaludt az öreg csősz, szolmizálva is liptük-loptuk a szőlőt - akinek eszébe jutott Bödőcs Tibor témába vágó poénja, akár az áfát is csili-csalhatta, persze csak halkan, a maszk mögött. Szóltak a fuvolák, a trombiták és a harsonák, szállt a szappanbuborék, tíz hónapos utódom pedig úgy döntött, megeszi az egyik kék műanyagszéket.
Persze ez csak a felszín, hiszen egy-egy ilyen alkalom az előadás minden játékosságával együtt interaktív zenei nevelést is jelent. Ha meséket olvasunk a gyerekeknek, azzal az ő szókincsük is fejlődik, a zene pedig ugyanígy fejleszti többek között az érzelmi szókincset és intelligenciát, vagy a szociális készségeket. A Miskolci Szimfonikus Zenekar már 2014 óta szervez ilyen koncerteket, és szerencsére az országban máshol is van példa hasonló kezdeményezésekre. Köszönet és hála ezért nekik. Ugyan a hangszersimogató a járványhelyzet okán ezúttal elmaradt, láthatóan mindenki jól érezte magát, hiszen felnőttek és gyerekek egyaránt nagy tapssal jutalmazták a produkció szereplőit. A címben olvasható idézetet egyenesen egy kétévesforma kisfiútól kölcsönöztük, aki ezekkel a szavakkal köszönte meg az élményt az előadás végén nagy vidáman. Jó néha megint gyereknek lenni, akár egy órára is. Minden olvasónknak csak ajánlani tudjuk ezt, és a hasonló rendezvényeket - mi legközelebb is ott leszünk. (A szerző fotói.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
