Az év vége nálunk is sok szempontból a számvetés és az összegzések időszaka. És persze ilyenkor mindig eszünkbe jut, mi az, amiről az adott évben esetleg megfeledkeztünk. Ez a mostani, különleges és talán kicsit rendhagyó évzáró poszt is ilyen apropóból született. Aiszóphosz magyarul prózai formában tudomásunk szerint eddig meg nem jelent történetét eredetileg teljesen más okból fordította le egyik szerkesztőnk, de aztán úgy alakult, hogy akkor a fiókban maradt. Mivel környezettudatos kreatív hobbi blogként gondolati szempontból is hiszünk a „nincs hulladék, csak alapanyag” elvében, úgy gondoltuk, közzétesszük itt, hátha jól jön útravalóként a jövő évre, vagy bármilyen más célra: mondjuk altatás előtt, vagy bármikor, ha egy hirtelen előkapható, tanulságos történetre van szükség.
Aiszóphosz: A bagoly és a tücsök
A bagoly mindig napközben alszik. De amikor a lenyugvó nap rózsás fénye elhalványul az égen, és a fák árnyéka lassan felemelkedik, hunyogorva-pislogva előbújik az öreg fa odvából. Huhogása visszhangzik a csendes erdő felett, majd elindul vadászni, bogarakat, békákat és egereket keresve, amikkel mindig szívesen tömi meg a bendőjét.
Volt egyszer egy zsémbes, öreg bagoly, akinek nehezen lehetett a kedvében járni, különösen, ha valami vagy valaki megzavarta az álmát napközben. Egy meleg nyári délutánon épp odújában szundikált, amikor a közeli mezőn a tücsök vidám, és igencsak harsány ciripelésbe kezdett.
Az öreg bagoly azonnal kidugta fejét a vén tölgyfa odván, mely egyszerre volt otthonának ablaka és ajtaja.
„Táguljon innen, tücsök uram!” - ripakodott rá a mezei hegedűsre. „Micsoda modor ez? Legalább tisztelje a koromat, és hagyjon nyugodtan aludni!"
De a tücsök pimaszul azt felelte, neki éppúgy joga van a helyéhez a napsütötte mezőn, mint a bagolynak az odújához az öreg tölgyfában. És, mint aki jól végezte dolgát, ciripelt tovább, ha lehet, még hangosabb, még harsányabb dallamot játszva, mint annak előtte.
A vén bagoly legalább olyan bölcs volt, mint amennyire zsémbes. Tudta jól, semmi értelme vitatkozni se a tücsökkel, se mással. Ráadásul azt is tudta, hogy szeme a nappali fényben nem elég éles ahhoz, hogy a megfelelő büntetésben részesítse az arcátlan mezei hegedűst. Félretette hát a kemény szavakat, és kedvesen szólt hozzá.
„Tücsök uram! Ha már ébren kell maradnom, inkább kényelembe helyezem magam, hogy élvezhessem a muzsikáját! Jut eszembe, van még itt az odúmban abból a csodálatos borból, amit egyenesen az Olümposz istenei küldtek nekem. Azt mondják, maga Apolló is ebből iszik, mielőtt énekel a többi halhatatlannak. Jöjjön fel hozzám, kóstolja meg velem együtt ezt a finom italt! Úgy énekel majd tőle, akár a zene és a tánc istene!"
A bolond tücsök elhitte a bagoly hízelgő szavait. Néhány nagyobb ugrással gyorsan fent termett odúban. Az öreg bagoly pedig, amint a tücsök elég közel ért ahhoz, hogy jól láthassa, rávetette magát és felfalta őt.
A tanulság? A hízelgés nem az igazi csodálat bizonyítéka. Ne hagyd, hogy egy hízelkedő ellenség túljárjon az eszeden!
Köszönjük, hogy velünk tartottatok 2022-ben! Hamarosan jelentkezünk még több színes, kézügyes ötlettel.
Szerkesztő: Szegletes Andrea | Illusztrációk: Hahn Petra | Magyar fordítás: Kovács Attila
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
