Amikor jeles napokról gyűjtök anyagot a neten, gyakran előfordul, hogy elkalandozom, és különféle életrajzokat kezdek olvasni azokról, akikhez valamilyen oknál fogva kötődik az adott dátum. Ilyenkor rendszeresen felfedezek olyan alkotókat, akiknek munkássága addig elkerülte a figyelmem. Ma éppen így jártam. Március 15-e van, hazánk nemzeti ünnepe, illik megemlékezni róla egy kreatív hobbi blogon is. De mi az, amit magunk részéről hozzá tudunk tenni ehhez a témához, anélkül, hogy ugyanazokat a történeteket mesélnénk el újra címszavakban, amiket nagy eséllyel minden olvasónk hallott már? Ez volt az a gondolat, melyet követve végül rácsodálkozhattam egy 19. században élt magyar tájképfestő munkásságára, aki a márciusi ifjak egyik tagja volt, és akiről eddig – szégyen, vagy sem – nem is hallottam.

Családi tradíció

Telepy Károly 1828. december 25-én született Debrecenben. Édesapjára, Telepi Györgyre a korabeli magyar művészet sokszínű alakjaként emlékszik az utókor, akinek emlegetésekor még a polihisztor jelző sem túlzás: élete során volt színész, festőművész, díszlettervező, színházi technikus, drámaíró és fordító, de nyugdíjba vonulása után kvázi politikai pályára is lépett Diósgyőr, és később Tibolddaróc elöljárójaként. Neve a történelem iránt érdeklődőknek onnan lehet még ismerős, hogy harmadik feleségének, Csányi Zsozsónak tardonai rokonai bújtatták a szabadságharc után Jókai Mórt. Telepi Györgyöt tartják az első magyar díszletfestőnek, kora színházi életének egyik legsokoldalúbb technikai ezermestere volt.

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy fia, Károly szintén a művészet mellett kötelezte el magát. A gimnáziumot 1840 és 1846 között végezte el a pesti piaristáknál, de azután az egyetem helyett a festészeti pályát választotta. Művészeti tanulmányait Barabás Miklósnál kezdte meg - dupla csavar a történetben, hogy ő pedig Telepi György tanítványaként indult - majd az 1848-as forradalom idején ott volt márciusi ifjak tagjai között. A forradalomban és szabadságharcban való szerepéről annyit tudunk, hogy Táncsics Mihály kiszabadításakor apjával együtt egyike volt azoknak, akik a bebörtönzött író-politikus kocsiját húzták - a hagyomány szerint az ünneplő tömeg kifogta előle a lovakat, és ők maguk vontatták át azt Pestre. Később a fiatalok seregében szolgált, de katonai pályafutása nem tartott sokáig: megbetegedett, és csak a rákövetkező év végére gyógyult fel teljesen a váltólázból. Ezt az időt ő is Tardonán töltötte.

Karriertörténet két bekezdésben

A világosi fegyverletétel után 1850-ben külföldi tanulmányútra indult. Először Münchenben, a helyi művészeti akadémián képezte magát, majd két év után visszatért Magyarországra - egyes források szerint családja nem tudta megfelelő mértékben támogatni anyagilag, mások szerint katonasorozás miatt tért haza. Ebben az időszakban vette pártfogásába a fiatal művészt Csekonics Péter temesi gróf és főispán. A fiatal művész csakhamar ismét külföldön folytatta tanulmányait: öt évig Velencében élt, ahol Lodovico Lipparini, majd Michelangelo Grigoletti tanítványa lett. Ez idő alatt eljutott Drezdába, Lipcsébe, Münchenbe, de hosszabb időt töltött Rómában is. A velencei évek során egyre nagyobb népszerűségre tett szert, egyre-másra kapta a megrendeléseket, így korábbi nehéz anyagi helyzetéből is sikerült kilábalnia.

Magyarországra 1860-ban tért vissza, 1861-ben pedig a frissen megalakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkára lett, és az is maradt 1880 májusáig, hogyan aztán egészen haláláig műtárosként dolgozzon ugyanott. Festőművészként oltárképeket, portrékat is készített, legjelentősebbnek ugyanakkor tájképfestészetét tartja az utókor. A külföldi utazások során szerzett élményei éppúgy inspirálták, mint a hazai táj szépségei. Festett erdőrészleteket, várromokat, de a Balaton, a Mátra és a Tátra szépségeit is számos vásznán megörökítette. Hangulatos festményei már életében nagy elismerésben részesültek: 1906 tavaszán rendezett gyűjteményes kiállításának idején csak Budapesten több mint másfélezer képe volt magántulajdonban. És bár életéről nem készültek terjedelmes feljegyzések, érdemes felidéznünk azt a mondatot egyik barátjának írt leveléből, ami akár művészi hitvallásnak és filozófiának is beillik:

„Inkább kicsinek lenni, de eredetinek, mint nagynak, de utánzónak."  

Szép gondolat, nem igaz? Ahogy abban is felfedezhetünk szépséget, milyen sok, szélesebb körben nem feltétlenül ismert kincsre bukkanhatunk a magyar művészet történetében már akkor is, ha csak néhány emberöltőt utazunk vissza az időben. És talán ez egy olyan történet, amit egy kreatív hobbi blog nézőpontjából érdemes elmesélni nemzeti ünnepünk napján.

Telepy Károly munkásságából többek között a Magyar Nemzeti Galéria weboldalán találtok ízelítőt.  

Felhasznált források: Wikipedia.org, Barcikai Históriás, Azonnali.hu, a Magyar Képzőművészeti Egyetem archívuma.