Nem olyan régen olvastam a kintsugi művészetéről, és úgy gondoltam, érdemes lenne egyszer a gyakorlatban is kipróbálni, lehetséges-e törött edények, kerámiák javítása a tradicionális japán módszert idéző, de annál jóval kevésbé egzotikus alapanyagokat használó, házi barkács változatban is. Nos, természetesen igen.

A kintsugi (fonetikusan kincugi, japánul 金継ぎ) vagy kincukoroi (金繕い) körülbelül annyit tesz, hogy "arany javítás", kicsit költőibben megfogalmazva "aranykapocs". A legenda szerint egy 15. századi keramikus mester javította meg először ezzel a módszerrel Ashikaga Yoshimasa sógun kedvenc teáscsészéjét, miután az nem volt megelégedve az akkoriban elterjedt kínai, acélkapcsokat alkalmazó eljárással. Akit érdekel bővebben a téma, a Fidelio.hu-n találja meg teljes terjedelmében a bevezetőben említett kitűnő cikket.

Természetesen a hagyományos technika jóval szebb, és az összetört edények, kerámiák darabjai csak avatott mester kezében válnak igazi műalkotássá, viszont ebben az esetben köthetünk némi kompromisszumot több okból is. Egyrészt az autentikus kintsugihoz szükséges alapanyagok beszerzése itthon szinte lehetetlen. A ragasztáshoz használt urushi lakk, amit egy Japánban őshonos fa, a lakkszömörce megcsapolásával nyernek, és általában véve a más fafajtákból származó keleti lakkok sem igazán kaphatók bármelyik hobbiboltban, ahogyan aranyport sem tart otthon mindenki. Másrészt, mivel a kincugi nem csak egy kézműves technika, de metaforikus értelemben egyfajta filozófia is - ahogy ez arrafelé nem szokatlan más területeken sem, említhetjük akár a tradicionális harcművészeteket, melyek a test edzésén át a szellem fejlesztését célozzák - a gondolatisága akkor is átélhető, ha csak az elvet vesszük alapul, és megpróbáljuk saját lehetőségeink mentén megvalósítani azt.

A "Csináld magad!" attitűdjével mindig is szimpatizáló, amúgy teljesen átlagos magyar harmincasként láttam némi kihívást abban, hogy egy összetört edény ne landoljon automatikusan a szemetesben, hogy később, amikor már sikerült eleget leejteni, mehessünk újabbakért a boltba. Érdekelt, mit lehet kihozni saját kezűleg ebből a szép elvből. Jólesik egy-egy cikk elolvasása után ábrándozni arról, milyen szépségek is vannak a világban, de sokkal izgalmasabb próbára tenni magunkat, és megvalósítani akár mindenféle hirtelen ötletet, ha ahhoz van kedvünk.
Ártani nem árthat, ha szerzünk kisebb-nagyobb sikerélményeket valami olyasmiben, amit korábban még nem csináltunk. 

Úgy gondoltam, az alapelvhez akkor maradok a legközelebb, ha az indulásnál is a véletlenre bízom magam.
Sokan direkt törnek össze edényeket, hogy legyen mit összeragasztani, ezzel nincs is semmi baj, de a magam részéről ezt kicsit olyasminek ítéltem, mintha tűzoltóként azért hordanék magamnál gyufát és benzineskannát, hogy legyen tűz, amit elolthatok. Aztán, ahogy ez lenni szokott, hamarosan a kezemre játszott a gravitáció, meg egy hétvégi takarítás, amelynek végén már söpörhettem is össze az egyik fürdőszobai kaspó darabjait a padlóról. Ha már így alakult, gyorsan el is látogattam egy jedi mesterről elnevezett barkácsboltba kétkomponensű epoxi ragasztóért, hiszen az kitűnően használható ilyen jellegű munkákra: a rendőrjárőrök bukósisakjától a kellemetlenkedő felettesek hajáig mindent megragaszt. A színezéshez pedig elviekben jó választásnak tűnt az egyik asztalfiókban már évek óta kallódó arany szatináló festék.

Szerencsére a kaspó összes darabját megtaláltuk, így minden mozaik a helyére kerülhetett - a hiányosak egésszé varázslása már egy következő szint - és egy őszi szombat délelőttön neki is álltam a ragasztásnak. A körülbelül tízforintos méretre kinyomott mennyiségű epoxit összekevertem egy borsónyi festékkel, majd ezzel a most már háromkomponensű keverékkel illesztettem össze a darabokat. Mivel a prototípus nem tört nagyon apróra, nem volt nehéz dolgom, egy sima fülpiszkálóval minden további nélkül fel tudtam hordani a ragasztót minden szükséges felületre, a darabok megfogásához még csipesz sem kellett. Szerencsére a festék hozzáadása semmilyen szinten nem befolyásolta a ragasztás minőségét, így a megszilárdulási idő letelte után már csak egy vékony ecset kellett, hogy a repedéseket utólag megfessem. Ha ennél is egyszerűbb megoldásra törekszünk, nem muszáj letörölgetnünk az aranyszínű paszta kitüremkedéseit, hiszen úgy is szép hatást érhetünk el. A második alkalommal ezt a megoldást választottam, pláne, hogy ott egy mindössze két részre törött tányért kellett összeillesztenem.

Néhány jó tanács saját tapasztalatok alapján. Az egyik, hogy az összeilleszteni kívánt darabokat megfelelően tisztítsuk meg a ragasztás előtt, ne sajnáljuk az időt a megfelelő előkészületekre, mert utána már sokkal nehezebb dolgunk lesz. Legyünk türelmesek - ha sok kisebb szilánkra törött a ragasztandó tárgy, inkább haladjunk fokozatosan, egyszerre csak két-három töredéket összeillesztve! Időigényesebb, de eredményesebb lesz a folyamat, a végeredmény pedig szebb. Emellett az epoxi erőteljes szaga miatt fontos, hogy gondoskodjunk a megfelelő szellőztetésről, ha szükségesnek érezzük, légzésvédelemről! És bár a térhálósodott, kikeményedett műgyanta alapú ragasztó elvileg nem ártalmas az egészségre, az ezzel a módszerrel megragasztott tárgyakat a magam részéről inkább tárolásra vagy dísznek használom, nem elsődlegesen étkezési célokra.

Egy viszont biztos: ahogy a kintsugi filozófiai alapját képező gondolatiság szerint a sérülések mentén alakul ki az egyéniségünk, úgy a saját kezűleg újjávarázsolt tárgyaink közül soha többé nem lesz egyik sem „a tucatból a nyolcadik”. Emellett kifejezetten lélekemelő nap mint nap látni és használni valamit, ami nélkülünk hulladékként végezte volna, és a tudat, hogy csak egy kis idő és energia kellett ahhoz, hogy ha nem is a japán kintsugiművészet egyik kiemelkedő darabjaként, de egy garantáltan egyedi használati tárgyként, lakásdíszként keljen új életre. Arról nem is beszélve, hogy ezek után egyetlen leejtett edény sem jelent majd egyértelmű bosszúságot. Ugye milyen jól jöhet egy kis vabi-szabi a hétköznapokban? Ha van rá igény, folytatása következik. 

Zárszóként annyit még hozzátehetünk, hogy bár fogalmunk sincs arról, vajon a jeles kortárs képzőművészt, Julian Schnabelt mennyiben inspirálta a japán kézművesség, de a védjegyének számító, törött porcelántányérokra festett képeibe nem nehéz belelátni a kintsugi szellemiségét. Talán véletlen, talán nem - talán mindkettő egyszerre.