
„Na jó, akkor szaladok, ha vége, hívlak, hogy hol lesztek!” – ezekkel a szavakkal vettem búcsút egy időre családomtól a Mailloth-kastély tükörterméből kilépve, ahonnan a gyerekeket persze megint nem lehetett kiimádkozni jó félórán át. Nincs is annál viccesebb, hogy bármilyen irányba nézünk is, minden falon végtelen sorokban állunk, vagy épp fekszünk, grimaszolunk, látjuk azt, hogy áll hátul a hajunk, és hogy milyen, eddig láthatatlan helyeken ...

