Úgy kezdődött, hogy néhány hete kimentünk levélhajózni a gyerekkel. Ez valójában egy körmönfont altatási technika, mivel kislányunk számára a világ általában túl érdekes ahhoz, hogy a délutáni csendespihenőt mindenféle ellenkezés nélkül megkezdje. Ilyenkor a Szinva mentén felfelé sétálunk babakocsival, néhány száz méterenként lemegyünk a partra, keresünk pár száraz levelet, ezeken átszúrunk méretben passzoló botocskákat, és akár naponta többször indulhat is a miniatűr Kékszalag. A trükk az, hogy két-három ilyen megálló után garantált az alvás a babakocsiban. Ráadásul ennél olcsóbb játék nem létezik, pedig az elmúlt években alaposan kimerítettük ezt a témát. (Ettől függetlenül a kisördög folyamatosan ott ül a vállamon, hogy egyszer csináljunk egy elkészítési útmutatót, mintegy dadaista kreatív hobbi cikk gyanánt. Ha megjelent, elcsábultam.) A lényeg, hogy az említett alkalom során csak nem akart összejönni az alvás, így egészen a Bodnár Gábor Cserkészparkig jutottunk. Ott pedig - ahogy sajnos szinte bárhol Magyarországon - szemet szúrt, mennyi szemét csúfítja az amúgy gyönyörű természeti környezetet.
