Színes Ötletek

„Na jó, akkor szaladok, ha vége, hívlak, hogy hol lesztek!” – ezekkel a szavakkal vettem búcsút egy időre családomtól a Mailloth-kastély tükörterméből kilépve, ahonnan a gyerekeket persze megint nem lehetett kiimádkozni jó félórán át. Nincs is annál viccesebb, hogy bármilyen irányba nézünk is, minden falon végtelen sorokban állunk, vagy épp fekszünk, grimaszolunk, látjuk azt, hogy áll hátul a hajunk, és hogy milyen, eddig láthatatlan helyeken koszoltuk már össze a nadrágot az eddigi kalandok során.

Én viszont akkor és ott úgy gondoltam, legalább én tartsam már a hagyományt, hogy ha Kerekdomb Fesztivál, akkor azért egy klasszikus zenei koncert férjen bele a tállyai evangélikus templomban. Színpadmester cimborám, akivel teljesen véletlenül botlottunk egymásba, szélesen vigyorogva enged utamra, miután elmondom neki, épp hová sietek. Hiába, nem sokan számítanak ilyen érdeklődésre egy, ha nem is annyira messze földön, de bizonyos körökben ótvar- és vérmetálos ízléséről hírhedt alaktól.

És bár itt, ezen a nyárzáró, őszkezdő fesztiválon megengedett, hogy az ember ne zakóban, sőt, rövidnadrágban, ne adj’ Isten, az előadás kezdetét lekésve, adott esetben – de ez nem az az eset volt –, kezében egy pohár borral érkezzen egy hangversenyre, azért lábujjhegyen óvakodom be az egyik széksorba, látva, hogy a zongoraművész hölgy által kísért nyolcfős vegyeskórus már elfoglalta a helyét. „Ezek szerint kóruskoncertet fogok nézni…” - gondolom, mert az érkezés óta még a műsorfüzet átlapozására sem volt időm; annyi minden történt már eddig is ezen az eseménydús napon, hogy csak annyit tudtam, és azt is a feleségemtől, hogy este 6-kor kezdődik valami azon a helyen, ahová igyekeztem.

Tállya Miskolc legszéléről is beérhető egy óra alatt, úgy, hogy közben még a szerencsi Lidl-ben is megállsz, hátha ott van még Lutra-album. (Nem volt.) Érkezés után mindig a Furmányos Játékudvarban kötünk ki, aztán rendszerint irány a Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének Alkotóháza, hiszen a kicsik, és valljuk be, sokszor a nagyobbak számára egyaránt megunhatatlan elfoglaltság a mézeskalácsfestés, a karkötőkészítés, a fazekasság alapjainak megismerése, vagy akár egy egyszerű szélforgó elkészítése, amivel persze lehet rohanni aztán egész nap, amíg el nem fáradunk – már mi, mert ők „soha”. (Ennek az idézőjelnek később még lesz jelentősége.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nézünk babakiállítást, remekbe szabott alkotásokkal, kedves, apró részletekig kidolgozott figurákkal, látunk néptáncbemutatót, hogy megint rácsodálkozzunk, mennyire szép és sokszínű lehet valami – pláne értő és a szükséges tudnivalókat, csak beavatottak számára feltűnő érdekességeket bő kézzel mérő műsorvezetés mellett –, amiről a világról mindent tudni vélő huszonévesként nagyjából annyit gondoltunk, hogy csizmacsapkodás és kurjongatás, de valaki biztosan élvezi. Ma meg, amikor már van fogalmunk arról, hogy csak egy fotelből nézve tűnik könnyűnek a bokszmeccs, elismerően bólogatunk, látva, hogy a táncosok nem az autentikusság, hanem a komoly fizikai igénybevétel okán izzadnak, és mi, hiába élünk aktívan a lehetőségeinkhez képest, úgy egy perc múlva már levegőért kapkodnánk ahelyett, hogy egy-egy szám végén mosolyogva, a közösen létrehozott produkció örömével telve boruljunk össze a partnerünkkel. Meg sem lepődünk, amikor gyermekünk kijelenti, hogy ő is jelentkezik majd az iskolai néptánccsoportba, azon már inkább, hogy – „Hát erre aztán nem számítottam!” – pár perccel később nagy vidáman szalad hozzánk az újabb kiesett tejfoggal, szélforgóval, fülig agyagfoltos ruhában.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Persze nagyjából ugyanígy jártunk bármikor korábban is, morfondírozom a templom széksorában, hátizsákom megfelelő irányba állításával jól-rosszul takargatva néhány, ehhez a helyhez talán mégsem annyira illő, de húsz éve jó ötletnek tűnt tetoválást. Hiszen valószínűleg, amíg élek, nem felejtem el, mennyire tetszett tán' tavalyelőtt az akkor épp ugyanitt kiváló koncertet adó Miskolci Szimfonikus Zenekar nagybőgősének, ahogy az esőről frissen behúzódott család legkisebb tagja teljes cicás arcfestésben ülte végig a hangversenyből még hátralévő időt. Errefelé ilyesmik bármikor megtörténhetnek. 

A kóruskoncert közben elkezdődik. Mint ezt később megtudom, a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karának növendékei Csereklyei Andrea és Megyesi Schwartz Lúcia énekművész tanárok vezetésével, Sárkány Éva zongorakíséretével adnak elő darabokat, dalokat és korálokat olyan klasszikus szerzőktől, mint – ha jól emlékszem a konferálásokra, meg azokra a művekre, amelyeket én is felismertem az elhangzottak közül – Bach, Chopin és Mendelssohn.

Aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy megáll velem az idő, és, nem tudom másképp megfogalmazni, hallhatóvá válik az, ahogy a szépség és a tisztaság fizikai megvalósulását elképzelem. Különféle felállásokban, szólóban, duettben, hármasban, illetve teljes, nyolctagú kórusként egyaránt énekelnek az előadás résztvevői; mindenki kicsit más karakter, de minden előadás szívbemarkoló, olykor egyenesen lélegzetelállító a maga módján. Az ember fia pedig nem győz csodálkozni, milyen ereje lehet az ebben az esetben egy szál zongoraszólammal megtámogatott, jól képzett emberi hangnak, itt, egy bizonyos szempontból teljesen átlagos borsodi faluban rendezett fesztiválon, egy templomban, amilyenhez hasonló van legalább ezer a környéken, egy teljesen átlagosnak tűnő őszi szombat estén, mindenféle technikai segítség, erősítők, keverőpult, egyetlen árva mikrofon nélkül, mindössze a terem akusztikájának segítségével. Határtalanul boldognak érzem magam a körülbelül egy óra során, amíg a koncert tart. És nem azért, mert, mondhatnánk rosszmájúan, végre el tudtam lógni egyedül egy kis énidőre, hanem mert van valamiféle romantika és költészet abban, amikor tökéletesen véletlenszerű események mentén találunk rá egy-egy olyan élményre, tapasztalatra, amelyek eszünkbe juttatják, hogy voltaképpen bárhol és bármikor kisebb csodákra nyílhatnak ajtók, ha nem félünk benyitni ide-oda.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez az érzés pedig áthatja az este még hátralévő történéseit is, legyen szó a teljesség igénye nélkül egy „Ide még nézzünk be!” felkiáltással meglátogatott kiállításról, az általam nagyrészt hallgatott zenékhez képest alaphelyzetben mindig kicsit poposnak tűnő, de élőben meg nagyon jól működő, szerethető, emlékezetes dalokkal operáló Blahalouisiana, vagy az egyik pincészet kertszínpada előtt zsúfolt házat csináló, végtelenül szórakoztató Ferenczi György és a Rackajam koncertjéről. Tényleg el kéne már jönni egyszer sátorozni is mind a három napra, ahogy ezt rég nem látott iskolatársaink is teszik, akikkel megint csak teljesen váratlanul futunk össze, a körhintázás lekésése után, egy horgolt Pókember megvásárlása  – „Még nincs is fiús játékom! – hangzott fel a flex az erre irányuló kő-papír-ollóban, anya és apa meg úgy volt vele, hogy ne kezdjünk szőrszálhasogatni, az erre elköltött pénzt el is szórakozhattuk volna – előtt, közben és után. 

A korábban említett „soha” pedig az amúgy nem túl késői órára időzített hazaindulás után pár perccel, a Tállyával szomszédos Rátka határában jött el, amikor arra a kérdésre, hogy a gyerekülésben utazó családtag is jól érezte-e magát, már csak békés hortyogás a válasz. Azt hiszem, ezt vehetjük olyasféle ráutaló magatartásnak, ami többet mond minden szónál.

Fotók: a Színes Ötletek csapata

Ha tetszett a cikk, kövessetek minket Pinteresten, TikTokon, Facebookon 

vagy Instagramon, hogy ne maradjatok le a következőről sem!