Színes Ötletek

Ha múzeumba vagy kiállításra megyünk, valószínűleg sokan a tipikus látogatásra gondolnak: festmények, szobrok, antik tárgyak, csend, séta, szemlélődés, esetleg tárlatvezetés az intézmény egy munkatársának részvételével. Ilyesmi természetesen továbbra is létezik, ugyanakkor napjainkban már sokkal többet és mást is jelenthet az ilyen típusú kultúrafogyasztás. Most következő interjúnkban Cser Judit és László Zsófi, a Szépművészet Múzeum művészettörténészei és múzeumpedagógusai mesélnek nekünk erről az izgalmas, nemzetközi szinten is folyamatos újdonságokat hozó szemléletváltásról, és arról, hogyan jelennek meg ezek a hazai látogatók számára. A folytatásban szó esik többek között a múzeumba járók kisebb-nagyobb generációs szakadékairól, újrafelfedezésről, katarzisról, a „slow museum” mibenlétéről, vagy arról, hogyan érdemes a szó jó értelmében használnunk az intézményt. 

Talán kicsit banális kérdés elsőre, de mennyire trendi ma múzeumba járni? Milyen korosztályok azok, akik leginkább reprezentálják a Szépművészeti törzsközönségét?

László Zsófi: Ez elég nehéz kérdés. Sokféleképpen monitorozzuk a látogatóinkat – milyen korosztály képviselteti magát az eseményeinken? kik vannak többen és kik kevesebben? – az utóbbi időben egyre inkább azt látjuk, hogy az időszaki kiállításaink jelentősen befolyásolják a látogatói összetételt. Ha a közelmúltat nézzük, a Munkácsy-kiállítás inkább az idősebbeket vonzotta, míg a William Blake-tárlaton pont fordított volt a helyzet, arra nagyon sok fiatal jött el. Nem tudom, hogy ebben az esetben helyes-e ez a megfogalmazás, de az a kiállítás bizonyos szempontból trendi volt. Szóval nem tudom, létezik-e ilyen általános kép, mert ez nagyon sok tekintetben attól is függ, mi az, amit éppen kínálunk. Ugyanakkor egy intézmény állandó kiállításainak anyagából kiindulva meghatározható egy-egy múzeum karaktere: a Szépművészeti alapvetően egy klasszikus gyűjtemény, más a profil, mint mondjuk a kortárs Ludwig Múzeumnál, és ez valamennyire keretezi a közönséget is. Az időszaki kiállítások pedig, ha nem is radikálisan, de adott esetben kicsit szélesítenek, vagy épp tágítanak ezeken a kereteken.

Aki gyerekként részt vesz valamilyen múzeumi eseményen, felnőttként is fogékonyabb marad az ilyen típusú kultúrafogyasztásra? Illetve van-e olyan része a közönségnek, akik viszonylag későn, mondjuk 40-50 éves koruk környékén éreznek rá a múzeumlátogatás ízére?

Cser Judit: A gyerekkorban szerzett jó múzeumi élmény, legyen szó akár egyetlen alkalomról, egy életre meghatározhatja, hogy mennyire leszünk nyitottak felnőttkorunkban. Az elmúlt évek Mama, nézd! alkalmain, ahová nagy átlagban 25–30 éves kisgyermekes szülők érkeznek, sokan először találkoznak a Szépművészeti Múzeum gyűjteményével. Ezek a látogatók később jó eséllyel a különböző kiállítások és múzeumi programok gyakori részvevőivé válnak, számukra a múzeum már egy opcionális tér a töltekezeshez, tanuláshoz, kikapcsolódáshoz.

Múlt nyáron szerveztük az első SlowFlow-tábort, amely egy háromnapos, felnőtteknek meghirdetett slow-program volt. Átlagban 40 év feletti hölgyek jöttek, akik egyáltalán nem voltak gyakorlott múzeumozók. A SlowFlow-t egyfajta múzeumi elvonulásnak terveztük, ahol a különleges terek és a művészeti gyűjtemény adta lehetőségeket kihasználva elmélyült, belső utazásra indulhattak a résztvevők. Olyan kapcsolódási módokat mutattunk nekik, (pontosabban gyakoroltunk velük együtt), amelyeket korábban nem ismertek. Azóta többen is visszajárnak különböző programokra, a múzeum az életük részévé vált.

Zsófi: Én is sokszor szembesülök ezzel, amikor coach-okkal, szervezetfejlesztőkkel múzeumi tréningeket tartunk céges csoportoknak. Az ilyen alkalmak során teljesen általános jelenség, amire rákérdeztél. Ilyenkor sokan, jellemzően multis kultúrában élő emberek mondják el azt, hogy adott esetben általános iskolai osztálykiránduláson jártak utoljára múzeumban. Majd ilyenkor, néha több évtizeddel később döbbennek rá arra, hogy ez mennyire jó, és döntik el, hogy eljönnek a következő időszaki kiállításra is. Tehát előfordul, hogy hiába volt itt valaki az osztályával 10-12 éves korában, előfordul, hogy utána elsodorja az élet. Sokan vannak, akik csak egy életközepi válság idején – amikor a gyerekek már kirepültek, ők pedig megpróbálják maguk körül újraépíteni világot – csodálkoznak rá újra, hogy jé, itt van egy ilyen lehetőség, amivel élhetek, ha tenni szeretnék magamért valamit. Szóval létező dolog középkorúként rácsodálkozni a múzeumra, csak ezekkel a látogatókkal nehezebb közvetlenül találkozni. Viszont a MúzeumMerülésen, és az ahhoz hasonló programokon sokan megfordulnak közülük is.

Most már évek óta megfigyelhető a múzeumpedagógiai jellegű eseményeiteken, hogy nagyon szélesre tárjátok a kapukat, és rengeteg kapcsolódási pontot kínáltok a közönségnek, hiszen az adott program apropóját szolgáltató kiállítás tematikáját alapul véve ugyanúgy helyet kaphat ilyenkor irodalmi est, koncert, kalligráfia workshop, harcművészeti bemutató, vagy épp – az év eleji Blake The Silence alkalmával - silent disco. Jól látom, hogy a nyilvánvaló cél, az új közönség elérése mellett ezek arra is lehetőséget adnak nektek, hogy kicsit más nézőpontból kibontsátok, átélhetővé tegyétek mindazt, amiről az adott tárlat szól?

Zsófi: Igen, az Öröklét őrei kiállítás különösen hálás téma ilyen szempontból, hiszen ahhoz rengeteg minden kapcsolható, ilyenkor alig győzünk válogatni az ötletek között. Érdekes a Múzeum+ sorozatunk evolúciója, mert az indulásakor elsősorban az volt a cél, hogy az állandó kiállításainkra irányítsa a látogatók figyelmét. Ott zajlottak az események, minden kísérőprogram, illetve az azokra meghívott vendégek, művészek is az állandó tárlatokhoz kapcsolódtak. Ez így működött úgy tíz éven át. Voltak persze meghatározott témák, akár a divat, a pszichológia, a szerelem, de mindig az állandó kiállítások jelentették az apropót. Amikor 2018-ban, a felújítás után újra megnyitott a Szépművészeti, onnantól változott a koncepció, és kerültek a fókuszba az időszaki kiállítások a Múzeum+ sorozatban.

És bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy minden ilyen program azt szolgálja, hogy minél többféle emberhez utat találjunk, de számunkra fontos, hogy elkülönítsük, melyik programtípusunk miről és kikhez szól leginkább. Ezért gondoltuk úgy, hogy a Múzeum+ estek maradjanak meg egy egyetlen estére koncentrált, jó értelemben vett programdömpingnek, amikor a lehető legtöbb féle kapcsolódási módot biztosítjuk az aktuális időszaki kiállításhoz, a látogatók pedig egyfajta sűrítményt kapnak mindebből. Ugyanakkor, úgy két éve azt vettük észre, hogy bár ez a kezdeményezés nagyon jó, rengetegen vannak, akik kicsit másféleképpen szeretnék megélni a múzeumot. És ennek megint fontos eleme az, hogy folyamatosan értékeljük a közönség reakcióit.

Pont az előbb említett korosztályra – tehát a fiatal, vagy már nem annyira fiatal felnőttekre –, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint az ideális és tipikus múzeumlátogatókra. Ugyanakkor nagyon sok szempontból ők a leginkább hátrányos helyzetűek ezen a téren, hiszen általában hétfőtől péntekig dolgoznak napi nyolc órában, miközben a múzeum délelőtt 10 és este 6 között tart nyitva. Számukra tehát az egyetlen lehetőség, hogy eljöjjenek hozzánk, a hétvége, amikor viszont mindig nagyon sokan vannak. És bár a Múzeum+ programjaink is este vannak, azok a dömping jelleg miatt nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy ennek a látogatói körnek valódi elmélyülésre, igazi kapcsolódásra adjanak lehetőséget.

Ezért változtattunk, és lettek olyan eseményeink, mint a MúzeumMerülés. Minden hónap második péntekén későbbre toljuk a nyitvatartást, tehát nem 10-kor nyitunk, hanem délben, és este 8-ig látogatható az intézmény. Ezáltal teremtődik a hétvége előtt egy három-négy órányi időablak arra, hogy ezek a látogatók is itt lehessenek velünk. Ilyenkor mi csak egy „étlapot” adunk, és ők döntik el, miben szeretnének részt venni, mire akarják használni a múzeumot. A MúzeumMerüléseken arra adunk lehetőséget, hogy valamilyen módon maguk a látogatók is részt vegyenek annak a kialakításában, hogy hogyan jó nekik a múzeumban jelen lenni.

Mennyire jelent mást kiállításokra járni napjainkban, mint akár csak pár évtizede? Hiszen az utóbbi időben elég sok olyan új múzeumlátogatási forma honosodott meg itthon is, mint az úgynevezett „slow museum”, a különböző társművészetekkel kombinált alkotóműhelyek, vagy a speciális tárlatvezetések, amelyek talán nincsenek még annyira köztudatban, hogy a közönség azonnal gondoljon ezekre is. Mik azok, amik még akár ezekhez képest is újdonságnak számítanak?

Judit: A múzeumoknak reagálnia kell az olyan társadalmi szintű változásokra és problémákra, mint a felgyorsulás és az ebből következő figyelemhiány, a közösségek eltűnése, a szorongás és az elmagányosodás. Kevés olyan hely van (ún. rezonanciatér), ahol még van lehetőségünk csendben, lassan kapcsolódni önmagunkkal. A természet és a szakrális terek alkalmasak ehhez. A múzeumi tér, mint a mentális jóllétet segítő (rezonancia)tér azonban csak az elmúlt pár évben kezdett szélesebb körben elterjedni. Erre az új múzeumi szerepkörre reflektálva hoztuk létre a havi rendszerességű MúzeumMerülést, ahol olyan programokat hirdetünk, amelyek a látogatók mentális jóllétét, rekreációját támogatják. Slow-vezetések, szabad rajzolás, kreatív írás és jógaórák közül választhatnak a programra érkezők.

Zsófi: Ezt az úgynevezett slow tárlatvezetést két éve csináltuk először. Egy újfajta program bevezetése borzasztóan nehéz, hiszen a látogatóknak először fogalmuk sincs arról, mi fog velük történni. Első körben jönnek a kíváncsiak, akik azt mondják, hogy „Végülis mindegy, szeretek múzeumba járni, eljövök egy ilyenre, megnézem, hogy ez miben más!” De két év alatt eljutottunk odáig, hogy a slow-vezetések jóval hamarabb betelnek, mint a hagyományosak, annak ellenére, hogy a klasszikus tárlatvezetést, száz éve ismerik az emberek. Szóval úgy tűnik, egyre nagyobb az igény erre, és most már, hogy egyre többen tudják, mi ez, kifejezetten keresi a közönség az ilyen alkalmakat.

Mesélnétek arról, hogyan zajlik egy ilyen esemény?

Judit: A slow-vezetések nem tudásátadásról és ismeretszerzésről szólnak. Általában egy műtárggyal foglalkozunk, amely műtárgyról a tárlatvezető nem oszt meg objektív információkat. Ezeken az alkalmakon a főszerep a látogatóé, aki önmagának kellő időt adva, türelemmel nézi az előtte lévő alkotást és önállóan kapcsolódik azzal. A tárlatvezető feladata "mindössze" annyi, hogy érzékenyen, csendes módszerekkel, a látogatóra figyelve segítse ezt a személyes kapcsolódást. A hangsúly a kapcsolódás alatt történő érzések, érzetek tudatosításán van, amely tudatos utat írással, rajzzal, zenével segíthetjük. A MúzeumMerülés slow-programjai a csendről, a lelassulásról és a muzeális tér adta mentális töltekezésről szólnak.

Viszont, ha jól sejtem, ezeket a dolgokat nektek is meg kellett tanulnotok. Milyen tekintetben jelent kihívást egy ilyen slow tárlatvezetés?

Judit: A slow looking minimalista, lassú műfaj. A múzeumpedagógus figyelme nem önmaga és az elhangzott információk milyensége/mennyisége felé irányul, hanem a látogató felé. Meg kellett tanulnunk a lehető legkevesebb eszközzel, mégis érzékenyen segíteni a részvevők megéléseit. A műtárgyakkal töltött idő és az ezzel együtt járó megkerülhetetlen bevonódás mély érzelmi reakciókat szülhet. Egy hagyományos tárlatvezetésen erre kevéssé van esély, hiszen objektív információkon keresztül kapcsolódunk a látottakhoz. A slow-vezetésen azonban eljön az a pont, ahol már nem a műtárgy felé irányul a figyelmünk, hanem önmagunkba és saját történetünkbe érkezünk. A slow-vezetések szenzitív mediációt, spontaneitást és sokrétű figyelmet igényelnek a múzeumpedagógus részéről. Ez mindenképpen olyan szakmai kihívás, ami sok gyakorlást kíván. Nem egyszerűen csak facilitálunk, mi magunk is egyfajta „slow-állapotba” kell, hogy érkezzünk, máskülönben hiteltelenné válik az élmény.

Zsófi: Fontos, hogy itt nem csak a látogatókról van szó, hanem rólunk is, akik adott esetben már nagyon régóta dolgozunk a múzeumban. Én rendszeresen tanítok egyetemistákat, és minden félévben megkérem Juditot, hogy tartson nekik is egy slow-vezetést. Ilyenkor én is végigcsinálom velük a teljes programot és még nekem is hatalmas élmény. Egészen elképesztő dolgok történnek ilyenkor még velem is, akinek – persze kissé túlozva – egész életében semmi más munkám nem volt, mint, hogy képeket nézzek. De egy ilyen slow-vezetésen másképp nézem az adott festményt, mint amikor művészettörténészként előadásra, tárlatvezetésre, vagy hasonlóra készülök.

Az ember múzeumpedagógusként éveken keresztül több ezer ember számára tart tárlatvezetést különféle kiállításokon, és közben igyekszik átadni a látogatóknak azt, hogy hogyan érdemes kapcsolódni a tárgyakhoz, hogyan érdemes tanulni róluk vagy általuk, kontextusba helyezni őket, narratívát építeni belőlük, hiszen egy tárlatvezetés végül is erről szól. Sokunknak vannak visszajáró csoportjaink, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a mi interpretációnkban nézzenek meg egy-egy kiállítást. Azonban felmerül a kérdés, hogy akkor megtanítottunk-e nekik valamit? Vagy, csak egy olyan szolgáltatást nyújtottunk, ami ugyan nagyon jó, de nem tudják azt a saját maguk számára kamatoztatni? Furcsa ellentmondás, hogy azt szeretnénk, hogy a látogatók egyedül is tudják „használni” a múzeumot, de ezt egy olyan szolgáltatáson keresztül reméltük elérni, ami éppen ezt az önálló használatot akadályozta.

Mire gondolsz akkor, amikor azt mondod, hogy használni kell az ilyen intézményeket?

Zsófi: Azért szeretem, és alkalmazom is ezt a szót, mert szerintem a múzeumok arra valók, hogy az emberek – ki így, ki úgy – de olyasmit kapjon itt, amire szüksége van. Aki információra éhes, az kapjon információt, aki relaxálni szeretne, az relaxáljon! Nem mindenkinek megy könnyen az információk szintetizálása vagy hogy hosszabb, kiállítótermi szövegekből kiszűrje a lényeget, viszont mindenki lát, ami egy hozzánk hasonló intézmény számára tökéletes kiindulópont!

Még számunkra is, akik egész életünkben ezzel foglalkoztunk, revelatív dolog visszatérni ezekhez az alapokhoz, az olyan vizuális evidenciákhoz, amik anélkül is működnek, hogy bármit tudnék magáról a műről, hogy ki festette, melyik századból származik, és így tovább.

Mik a távlati terveitek az ilyen új típusú programokat illetően?

Zsófi: Egyre inkább úgynevezett inkubátorprogramnak tekintjük a MúzeumMerüléseket, hiszen az ilyen alkalmak során tesztelni tudunk sokféle újdonságot, sok olyasmit, amiknek a bevezetését a későbbiekben tervezzük, hiszen szeretnénk más művészeti ágakat is integrálni. Ahogy Judit mondta, az irodalom már gyakran megjelenik, de tervben vannak olyan események is, amik mozgással, hanggal, zenével segítik a kapcsolódást. Ez részben már meg is valósult, hiszen van zenés útvonaltippünk, ahol a képek mellé korban és hangulatban, vagy akár tematikában is odaillő zene kapcsolódik. Most sok dologgal kísérletezünk. Kipróbáltuk a slow-vezetést, aztán kipróbáltuk a MerülésMűhelyt, kiderült, hogy ezek jól működnek. A következő években kipróbálunk nagyon sok minden mást is, és ami úgy tűnik, hogy működőképes, vagy annál szélesebb igény van rá, mint hogy havonta egyszer egy vezetésen 12 ember ezt megtapasztalja, azok ki fognak kerülni a MúzeumMerülések keretei közül, és lesznek hétvégente is, vagy hétköznap délután, önálló alkalmakként. Nevelgetjük az új programtípusainkat, néha változtatunk, aztán várjuk, milyen lesz a fogadtatás, ez most egy ilyen kísérleti terep.

Judit: A slow-programok népszerűségén felbuzdulva a tavalyi évben elindult egy slow műhely, amely kortárs írók és költők bevonásával valósult meg. A MerülésMűhelyen a meghívott művész kreatív írás-technikákkal, míg a múezumpedagógus alkotással, zenével vagy akár illatokkal segíti a résztvevők kapcsolódását az alkotásokkal. Ez a műhely valóban a lelassulásról szól, hiszen mindenki közel hat órát tölt (háromszor két órát) azelőtt a műtárgy előtt, amelyet kiválasztott. A MerülésMűhely egy zárt csoporttal működő kísérleti workshop, ahol gyakoroljuk a figyelmet, a jelenlétet és az empátiát. Nemzetközi szinten is egyre több múzeum él a participáció adta lehetőségekkel, ami azt jelenti, hogy külsős szakember bevonásával születik meg egy-egy program. Rendkívül inspiratív ez az együtt gondolkodás, és meggyőződésem, hogy a „jövő múzeuma” elképzelhetetlen az ilyen jellegű „részvételi” lét nélkül.

A Szépművészeti Múzeum MúzeumMerülés programjai jelenleg a mentálisan ép látogatóknak kínál kikapcsolódási (pontosabban bekapcsolódási) lehetőségeket. Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül a hazai múzeumok is nyitottabbá válnak a mentálisan sérült emberek felé, és lesz lehetőségünk együtt dolgozni egyészségügyi szakemberekkel. Olaszországban a múzeumok már hivatalosan a gyógyulás terei és evidenciává vált a muzeális és az egészségügyi intézmények együttműködése. A múzeumozás már számos országban receptre írható.

Zsófi: A „részvétel” szóról még eszembe jutott valami. Nagyon fontos az is, hogy nem csak olyan embereket vonunk be a múzeumi tartalomgyártásba, akik itt dolgoznak. Mivel nem tudunk mindenki mellett ott lenni, igyekszünk azoknak is segíteni, akik maguk fedeznék fel a látnivalókat, ezért van rengeteg olyan dolog, amit a látogatók maguk használhatnak: tematikus útvonaltippek más és más fókusszal, melyek segítségével végig lehet járni a múzeumot, slow guide-ok is – olyan hanganyagok, amiket önállóan hallgathatnak meg a látogatók egy QR kód leolvasása után –, füzetek, amiket magukkal vihetnek. És az is része ennek részvételorientált szemléletnek, hogy az útvonaltippeket egyetemisták írják. Az elmúlt 5-6 évben legalább 8-10 ilyen projekt volt, és az, hogy ebben egyetemisták vesznek részt, azért is jó, mert az ő korosztályuk, az ő érdeklődésük, tehát a tizenéves, kora huszonéves fiatalok gondolatai is megjelenhetnek ezekben.

Szakmai, vagy akár tárlatvezetői szempontból mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti egy ilyen, új típusú múzeumi program megvalósításában? Illetve mi volt a legjobb tapasztalatotok, megélésetek egy-egy ilyen esemény kapcsán?

Judit: A slow-programok során a látogatókkal közösen eltöltött „lelassult” idő vagy akár a műtárgyak előtt közösen megélt csend ereje egészen katartikus élménnyé tud válni. Közel húsz éve dolgozom múzeumpedagógusként, de ez az eszköztelennek látszó módszer eddig ismeretlen utakat és megtapasztalásokat nyitott meg előttem. Minden alkalmat izgalmas szakmai kihívásként élek meg.

Zsófi: Ha gyakorlati szempontból nézem, hosszabb távon megoldandó feladat, hogy az ilyen programok vezetésére egyelőre nem mindenki alkalmas. Tehát az is egy kihívás, hogy a lehető legtöbben szerezzenek ezen a téren tapasztalatot azok közül, akik éreznek magukban késztetést. Jelenleg legfeljebb két-három munkatársunk csinál rendszeresen slow programokat. És persze minden újfajta program bevezetése, megismertetése, kommunikációja rengeteg munkával jár. Az újdonságok meghonosítása nem olyan feladat, aminél egy idő után hátra lehet dőlni. De ezek igazából pozitív kihívások, olyasmik, amiknek az ember örül.

További információk a Szépművészeti Múzeum weboldalán és közösségi felületein!

Borítókép: Szépművészeti Múzeum Facebook