Színes Ötletek

Május 11-én, a Budapest Park 14. évadának első Pöttömkertjén Tíz év kedvenc dalai címmel ad különleges koncertet a Veronaki. A zenekar könnyűzenei, nép- és világzenei elemeket ötvöző, mesés, játékos, de olykor komolyabb hangvételű dalai a gyerekek mellett minden korosztály számára könnyen azonosulható, mégis tartalmas szórakozást jelentenek, nem csoda, hogy egymást érik a fellépéseik, a most is zajló iskolaturnétól a koncertszínházi előadásokon át a különleges babakoncertekig. Tarján Veronika énekesnőt épp egy olyan délutánon sikerült elérnünk, amikor már az aznapi harmadik fellépésről utaztak hazafelé, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért még a néha kissé recsegő telefonvonalon is átsütő jókedvvel és lelkesedéssel válaszolt kérdéseinkre a zenekar körüli aktualitásokról, a Veronaki célkitűzéseiről, személyes kedvencekről, meg persze a közelgő koncert(ek)ről.      

Amikor egyeztettük a beszélgetés időpontját, megragadt a fejemben egy félmondat: „13 koncert egy hét alatt…” Azért ez nagyon szép mennyiség. Hogy bírjátok ezt lelkesedéssel és energiával, pláne úgy, hogy a Veronaki soraiban országosan elismert, rendkívül foglalkoztatott, sok más formációban is aktív zenészek játszanak?

Bennem is volt némi félelem, amikor ennek az iskolaturnénak nekiindultunk. A zenészek általában főleg hétvégén lépnek fel, nálunk a heti – most épp – tizenhárom koncert úgy jöhet össze, hogy hétköznap is játszunk, nem egyet, nem kettőt, hiszen van, amikor naponta háromszor is színpadra állunk, és persze vannak fellépéseink hétvégén is. Amikor nekiláttunk ennek a projektnek, volt bennem kérdőjel azzal kapcsolatban, amit kérdezel, hogy meddig lehet ezt bírni lelkesedéssel, meddig tudunk minden koncerten újat adni? Aztán a zenekarunk vezetője, Mogyoró Kornél (a magyar jazz és könnyűzenei élet egyik legelismertebb, számtalan produkcióból ismert ütőhangszerese – a szerk.), aki az életben is társam, megnyugtatott. Azt mondta, szerinte ez egy jó és izgalmas kaland lesz, hiszen itt van velünk Szokolay Dongó Balázs (szintén rengeteg, elsősorban folk- és népzenei formációból ismert,  fúvós hangszereken, dudán, furulyán szaxofonon játszó zenész) és Szula Miklós (megint csak számos műfajban és formációban aktív, oktatóként is elismert gitáros), akik sokkal tapasztaltabb zenészek, mint én, és ők már tudják azt, hogyha eljátszanak egy adott dalt akár több száz alkalommal is, akkor abban egyre több réteget, érdekességet találnak, meg persze rengeteg olyan fordulatot és motívumot, amiket a saját zeneiségükkel csiszolhatnak, díszíthetnek. Engem is megtalált ez az érzés, úgyhogy most már azt mondhatom, irdatlanul élvezem.

A másik az, hogy minden koncertünkre jellemző a színháznak ez a különleges, „itt és most” ereje. Én is azt hoztam magammal régről, hogy mindig az adott pillanatban, annak az adott közönségnek muzsikálunk és mesélünk. Ők pedig akkor és ott tényleg a szemünkbe néznek, amiből aztán lesz egy közös játék. Ez rögtön hozza azt is, hogy minden ember, minden gyerek, minden közönség és szituáció teljesen más. Így aztán, bár megvan egy alapkoncepció, egy dramaturgia, meg hogy milyen dalokat fogunk játszani, nincs két egyforma fellépés. Miközben beszélgetünk, épp hazafelé tartunk a mai harmadik koncertről, és mindegyik helyszínről fel tudok idézni emlékezetes arcokat, reakciókat, mondatokat, amik a gyerekektől, vagy épp a felnőttektől, a pedagógusoktól indultak el. Vagy egy helyzetet, amikor egy-egy teremnek szokatlan az akusztikája, és meg kell megoldani, hogy ott is megfelelően szólaljon meg minden. Folyamatosan más és más világokba csöppenünk a saját világunkkal, ettől marad mindez rettentő izgalmas.

Persze a koncerteket megelőző egyeztetés is az, hiszen mi egy hat főből álló zenekar vagyunk, a már említett tagok mellett velünk játszik Herr Attila basszusgitáros (lásd még többek között Besh O’ Drom, Azuma Clan, Konyha), a másik gitárosunk pedig Mike Gotthard (szintén többek között godfater., Ocho Macho, Electric Shock, és még számos más zenekar). Így több formációban is meg tudunk szólalni, tehát elég rugalmas a hangszerelés. A nagy koncertekre általában mindig nagy, hattagú zenekarral megyünk, de például egy ilyen iskolaturnéra, vagy egy Maminti kuckós babakoncertre fölösleges egy teljes felállással érkezni. A kulcs persze leginkább az, hogy mindenkinek fontos ez a produkció, mindenki élvezi és szereti ezt több okból is, és nyilván azt írod be először a naptárba, ahová szívesen mész, amit szeretsz, ami emberileg is jó. „Ez egy zenekar!” - ahogy Kornél mondta most mellettem a buszban. Tehát nem csak jövünk-megyünk, zenélünk mindenféle produkciókban, hanem ez egy igazi zenekar, ami nagyon ritka manapság.

Az interjú készítésének időpontjában épp egy iskolai turnén vagytok, ahol akár már reggel 8-kor is színpadon álltok. Hogy megy ez a gyakorlatban, hogyan zajlik egy olyan nap, amikor ilyen korán kezditek az előadást?

Az ilyesmit mindig úgy kell felfogni, hogy fejleszti a produkciót, és akkor nem is fásulhatunk bele. Kétféle iskolaturné van. Az egyik, amikor Budapesthez közelebb játszunk, olyankor nem alszunk ott, és ez a meredekebb, mert hajnali 4-5 órás indulások vannak. Általában 7 körül meg is érkezünk a helyszínre, kinyitjuk a csomagtartót, felállítjuk a hangtechnikát. A Veronaki zenekar saját hangrendszerrel dolgozik, mert nagyon fontos a jó hangszer, a jó műsor, a jó dalok, de megfelelő technika nélkül nem tud kiteljesedni egy produkció. Remélem, nem hangzik túl reklámszagúan vagy szakmázósan, ha megemlítem, hogy a dB Technologies Opera Reevo 212-es hangfalait, illetve Audio- Technica mikrofonokat használunk – nagyon szeretjük őket, mert nagyon jól szólnak, és nagyon sok mindent megoldanak.

Tehát, amikor megérkezünk, kinyílik a csomagtartó – ilyenkor Dongó lehajol, hogy nehogy kiessenek a cuccok, amikor Miki kinyitja –, bepakolunk, felpakolunk, megcsináljuk a hangbeállást, Kornél szépen megkeveri, és általában nyolckor elkezdjük a koncertet. Ami azért elég húzós, de érzem a hangomon, hogy mostanra már sokkal rugalmasabb ilyen korai időpontban is. Volt olyan iskola, aki azt kérte, hogy, mivel náluk 7:45-kor szoktak becsöngetni, akkor kezdjük. Viszont, ha nem ilyen „háromkoncertes” nap van, akkor azért a nap második fele megmarad a családra, meg minden másra: tanításra, próbákra, koncertekre más zenekarokkal. A második változat, amikor messzebbre utazunk, ott az a nehezebb, hogy ilyenkor mindenki a családját hagyja ott, viszont amikor ilyen koncertjeink vannak, akkor többet tudunk töltődni együtt. Ilyenkor a technikai részét, a beállást már előző este megcsináljuk. Van, amikor annyira bekattanunk, hogy rájövünk, itt akár próbálhatunk is, vagy adott esetben felveszünk dolgokat, akár videókat, szóval ilyenkor kicsit más a menetrend, de mindig igyekszünk hasznosan és jól tölteni az időt.

Amellett, hogy a Veronaki énekesnője vagy, meseíróként, színház- és drámapegadógusként, illetve az Apró Színház alapítójaként is foglakozol gyerekekkel. Szerinted miért fontos, hogy ilyen impulzusok - a zenével való találkozás, akár bekapcsolódás az előadásba közönségként – érjék a gyerekeket, lehetőleg minél többször? Mit ad egy jó gyerekkoncert a kisebbeknek, és akár a felnőtteknek, hiszen nyilván az sem mellékes szempont, hogy ők is élvezzék az előadást.

Nem választanám külön a felnőtteket meg a gyerekeket, inkább azt mondanám, hogy az embereknek jó muzsika, igényesség, hitelesség kell. Vannak olyan életkori sajátosságok, témák, amik érinthetik mondjuk a felnőtteket, a gyerekeket meg talán még nem, ebben lehet eltérés, de alapvetően szerintem az egész szakmának tesznek jót a gyerekeknek játszó muzsikusok azzal, ha a gyerekek jó zenén nőnek fel, mert akkor arra lesznek nyitottak felnőttként is. Nem nagyon tudok más dolgot, ami olyan lelki síkokat nyit meg, mint a művészet, ami gyógyít, ami ellazít, ami lehet egyfajta terápia is, aminek mentén rájössz új dolgokra, ami kreativitásra nevel. És akár olyan magaslatokig is elmehetünk, hogy a kreatívan nevelt gyerekek, akik nyitottságot tanulnak azzal, hogy bevonódnak mondjuk egy mesének vagy egy koncertnek az alakításába, azokból később jó eséllyel válik olyan felnőtt, belőlük meg olyan társadalom, aminek a tagjai képesek az elfogadásra, arra, hogy megoldják a problémáikat, hogy új utakat, innovációkat keressenek. Egy ilyen út szerintem nagyon sokfelé vezet.

Vannak olyan helyszínek, ahol azt érzem, és erre mindig próbálom is felhívni a figyelmet, hogy nagy szükségük lenne a gyerekeknek arra, hogy meséljünk, énekeljünk nekik, mert éheznek erre. Előfordulnak olyan szituációk koncert közben, ahol kicsit terelgetnünk kell a közönséget, például ki kell találnunk egy szabályt ahhoz, hogy mondjuk egy nagyon zajos tornateremben ne tapsolják szét a dalokat lelkesedésből annyira, ami már az élmény rovására megy. Ezeket nem szigorral, durvasággal, agresszióval kell kezelni, hanem rugalmasan, kreatívan, egy ötlettel, egy játékkal. Ilyenkor jól jön a drámapedagógusi előképzettségem, és szerintem ez is egyfajta minta, példamutatás.

Az is érdekes kérdés, hogy sajnos mennyit monitoroznak a gyerekek manapság, de egyrészt ilyen világban élünk, nem lehet elzárni a senkit digitális tartalmaktól. Másrészt viszont az ilyen élményekkel meg tudjuk mutatni a való élet izgalmait. Néha felveszünk egy-egy részt a koncertekből, és amikor visszanézzük ezeket, azt látjuk, hogy ilyenkor a mesék, a dalok teljesen új világot teremtenek, akár egy csúnya, nem túl sűrűn takarított, iszonyúan zengő tornateremben is. Ilyenkor az egész zenekaron, de a gyerekek szemében és a pedagógusokon is látom, hogy teljesen más helyre kerülünk. Amikor egy-egy ilyen felvételt visszanézek, mindig ledöbbenek, hiszen belülről nem ezt, és nem így látjuk. De gyakorlatilag egy olyan világot teremtünk közösen, amit a gyerekek mostanában leginkább digitálisan szoktak elérni. De ez lehetséges valódi élményekkel is, és fontos, hogy mindezt megmutassuk.

Május 11-én, a Budapest Park Pöttömkert eseményén játszotok egy Tíz év kedvenc dalai című koncertet. Mi lesz a különlegessége ennek az alkalomnak?

Volt már koncertünk korábban a Parkban, akkor a Mosó Masa mosodája című lemezünket mutattuk be, és öröm lesz visszatérni ide úgymond erősebb csapatként. Sokkal több tapasztalat, komolyabb technika van mögöttünk, az említett albumunk Fonogram-díjas lett, és most már ott van velünk egy olyan tábor, akik kinyilvánítják azt, milyen dalainkat szeretik, mik a kedvenceik. Így jutottunk el a Tíz év kedvenc dalai tematikához, részben azért, mert 10 évesek voltunk tavaly, részben, mert mostanra már látjuk, hogyan körvonalazódik, hogy mik azok a legnagyobb kedvenc dalok, amik jól meg tudnak szólalni egy akkora helyszínen, mint a Budapest Park, és amik a közönség körében is a legnagyobb sikert aratják.

Ha már kedvenc daloknál tartunk, van-e olyan saját szerzeményetek, ami különösen közel áll hozzád, még akkor is, ha esetleg nem abból lett a legnagyobb slágeretek?

Igen, van, nagyon ritkán játsszuk. Van egy felnőtteknek szóló Veronaki-műsor, amiben elhangzik, meg remélem, ilyen téli, kicsit összebújósabb eseményeken is előkerül majd. A Gyöngyöm… című dalról van szó, ami az egyik kedvencem a saját szerzeményeink közül. Nagyon fontos ponton szólalt meg az életemben. Amikor az első gyermekünk megszületett, átéltem egyfajta átváltozást az anyaságba, az életemnek gyöngyszemei bizonyos szempontból szétgurultak, nekem pedig újra kellett fűznöm, és egy új, teljesen más, csillogó szép gyöngysort raktam belőle össze. Számomra ez egy megható, személyes téma volt, ezért is az egyik kedvencem.

Mik a terveitek a Pöttömkert utáni időszakra, hol láthat még titeket a közönség a közeljövőben?

Az iskolaturné folytatódik számos új állomással, viszont a Pöttömkert utáni reggelen, vagy inkább hajnalon el is indulunk Szombathelyre, ahol aztán jó pár napon át elmerülünk a színház világában. Lesz egy nagy, színes-szagos, szélesvásznú Mosó Masa mosodája koncertszínházi előadásunk a Mesebolt Bábszínházzal közösen, Harangi Marcsi rendezésében, egy fantasztikus színészgárdával. Budapesten ezt a produkciót május 24-én mutatjuk majd be a Magyar Zene Házában.

A zenekarról további információk a Veronaki online felületein, a Pöttömkertről a Budapest Park weboldalán!

Fotó: Sárba Katalin